A fehér ajtók titkokat temettek –
életeket, és azok lassú végét.
Lányaik helyett – kik mindig siettek –
csak engem láttak, meg ordító tévét.
Fiaik helyett – kik mindig siettek –
már csak engem vártak, és a hűs teraszt,
engem, pedig én is mindig siettem,
mégis, éreztem: valami ott maraszt.
Integető kezek hívtak, s az arcok
az ajtórésen át énrám nevettek,
káromlásba és imába szőtt harcok
azokért, kiket úgy vártak, szerettek.
Lányuk helyett nekik is lányuk lettem,
nekik, kik már sehová nem siettek,
s ha reggel szivárvány fénylett felettem,
tudtam: éjjel tündérlányok születtek.
Abban a pár évben, amerre mentem,
könnyűléptű tündérfiak és lányok
szálltak fölöttem – ki mindig siettem,
mégis maradtam – s tán most is ott állok.