Gál Mária: Őszi szonett

Egy este lágy, ezüst ködtakarót
borít az aranyujjú nyár a fákra.
A lomboknak dalt dúdol, bús altatót.
Hívja őket az utolsó táncra.

Az ősz húsos ujjai még kövér
körtéket, hallgatag szilvát és diót
ütnek a földre, de a fák hűs tövén
már tücsökhad húz fázós riadót.

Keserű, kék füstbe rejtőzik a völgy,
elárvult odúját siratja a tölgy,
zilált fészek vár vissza madarat.

Reggel az ágakon dermedt vízcseppek
ülnek, nagy, gyöngyös pókhálók feszülnek,
s csontos ujjával kopogtat a fagy.