Vagyok vakító vágy. Vagyok vak csömör,
Száraz kút torkába csobbanó vödör,
Bábeli toronyban végső emelet,
Önmagát felmentő lelkiismeret.
Anyaméhből kivont ráncos csecsemő,
Füstből hulló pernye, tüzet temető,
Én vagyok a gyökér, én vagyok a szár,
Üveges harmatcsepp, perzselő aszály.
Múlt és jövő vagyok. Anyám és apám,
Én vagyok a kulcs és én vagyok a zár,
Vagyok falon kúszó, finom, fürge fény,
Araszoló árnyék gödör peremén.
Virágoskert alján felburjánzó gyom,
Fagyos utak mentén változékony nyom.
Vagyok tűzhely sarkán hívogató tál,
Rég elhűlt levesbe merített kanál,
Perceit zsaroló óramutató,
Valakire váró beszögelt ajtó.
Nyitott kalitkába röppenő madár,
Büszke hegy tetején rég elrontott vár,
Partjait mosdató kiszáradt tenger,
Vagyok elgörbült szimmetriatengely.
Én vagyok a Lesz és én vagyok a Volt,
Körközépre döfött bíborvörös pont,
Pontot bebörtönző hűvös körvonal –
S a Van is én vagyok. A végtelen Van.
Ádám Tamás újságíróra, szerkesztőre, költőre emlékezünk
május 14, 2026