A hajnal ráncos homlokkal
néz fel a nevető Napra,
míg összegyűrt ágyát veti,
és pipaccsal letakarja.
Mit ad a nap, s mit visz tőled?
Ne kérdezd. Ember nem tudja.
Nézd: nyár van újra, és fények –
gondodat – tán – elringatja.
Ne tartsd a percet. Hagyd múlni,
hadd szökjön örök időbe,
de légy kész, ha jön az óra
könnyedén búcsúzni tőle.
Most nyár van, perzselő, szűz nyár,
remegő élet és fények,
hidd hát, hogy így lehet mindig.
Hogy így lesz. Hogy nem kell félned.