A hullám hátán hirtelen
megcsillant az Isteni értelem.
Fénylett, mint öreg kályhában a tűz,
izzó teste vízmosta fűz.
Szikrázó szeme húsba vág,
karja árvíz szaggatta fűzfaág.
S hallgat. De érzem, engem egyre tart.
Lyukas zsebéből hull a sarc.
Lépj hát be érte! – hív a hang,
és égő húsomba sziszegve mar
valami. Sárgászöld föveny hömpölyög,
kígyó csúszik kövek között.
Jeges szemével visszanéz.
Hízelgő hangja mérges lépesméz
süket fülemnek. Gyémánt pikkelye
szúródna behunyt szemembe.
Kivont hálómban madarak
lelke leng. Hörögve vár az örvény.
Locsogó víz mos mocskos aranyat,
s én állok, mert tart aTörvény.
