Harang kondul fent a Váron,
Zsolozsmára hív Szent Márton.
Indul az Isten házába
Jónás Árpi imádságra.
Szaladj, bolond! Inalj, bolond!
Bika nyakán szól a kolomp!
Rémísztgeti, ijesztgeti
a Vároldal, és neveti.
Jónás Árpi siet, szalad.
Minden tüske beléakad,
megszaggatja, húsát tépi.
Útját haza alig leli.
Jaj, Istenem, édes fiam!
Ó, jaj… Mi lesz veled ugyan,
amikor én már nem leszek?
Ki emel fel majd tégedet?
Uccu, Árpi! Húzd rá, Árpi!
Az egész Vár tapsol néki.
S Árpi táncol, Árpi danol,
minden kutya neki csahol.
Prímást játszik, botot markol,
Léghegedűn nótát gajdol.
Minden purdé őt kacagja,
anyja szívét bú facsarja.
Gyere, fiam, menjünk haza!
Súgja neki csendbe’ oda.
Nem barátid neked ezek,
a Jó Isten segítsen meg!
Kézen fogja, elvezeti,
könnye csordul, úgy szereti.
S bár egész világ neveti –
édesfia Árpi neki.
Vároldalon csendítenek.
Asszonynak szól, vagy embernek?
„Szegény Árpi, mi lesz veled,
amikor én már nem leszek…”
Jónás Árpi minden este
kimegyen a legelőre.
Szürke kőre vadvirágot
tesz, és mond egy Miatyánkot.
Vároldalon zúg a harang.
Sirat a ház, üres a gang.
Nincs lakója többet neki.
A kertet ragadvány veri.
A kapu lepecsételve
szenvedéssel mindörökre,
s a tükörben Árpit látja
a Vár mindenik portája.
A Jó Isten úgy szerette
őt, anyjához felemelte.
Egész Vároldal kísérte.
Csope halkan húzta érte.
És azóta hűs hajnalon,
első május vasárnapon,
a Vár fölött egész estig
csendes hegedűszó hallik.
