Hazatérési kísérlet
A mellékútra emlékeztem,
de azon még sohase jártam.
Ott hajtok majd be, úgy terveztem,
nehogy kaján arcuk meglássam.
Araszolva, lassan haladtam,
féltem: elvétem a fordulót,
az út megremegett alattam,
ahogy vitte a látogatót.
Léptem a fű lágyan fogadta,
és úgy fájt minden – a nap, a szél,
a víz, a három gesztenyefa
az öreg Tarna – part szélinél.
Zavartan körbebotorkáltam,
míg rámköszöntek a földiek,
nevük még néha eltaláltam,
és körbevettek a régiek.
És néztek, mint egykor: kajánul,
s már láttam, hogy mindenki színlel.
Vége van, visszavonhatatlan,
üzletet kötöttek a ninccsel.
Végignéztem a Tarna völgyén,
a hullámzó, füves réteken,
úgy, mint aki álomból eszmél,
ismerős minden, s már idegen.
Hová menekült el az élet?
Hol a lüktető, víg áradat?
Fölöttük zeng – zúg az ítélet,
s ők nevetgélnek a fák alatt.
Mindent elbitorolt az érdek,
és őszinte senki nem maradt,
kútjaikba csorog a méreg,
kong a toronyban a bronzharang.
Tán azért, mert megöregedtem,
és köztünk az idő hűs fala:
többé nincs, mit otthonnak hittem –
ide – már nem térhetek haza.