Ültünk a nagy asztal körül csendben,
és nyeltük az utolsó vacsorát.
Anyám két szemében enni kért a
téboly, apám vén arcán néma vád.
Tündöklő telek illata lengett,
kályhaparázsra vetett fenyőgally,
nyüzsgő ház, régi konyhaablakra
lehelt sötétlő lyuk, jégvirág – jaj.
Kint hó helyett sűrű eső zörgött,
és nyeltük az utolsó vacsorát.
Az asztal körül az ismerős kín
akkor már sok üres széket talált.
A tiszta abroszra fájdalomból
csordult, rút, zsíros pecsétek hulltak
tisztába tett anyám keze alól,
míg evett lomhán. A percek kúsztak.
Már nem tudta, csak apámmal ketten,
meg fölöttünk az Isten, hogy kikre
várt. Így ültünk az asztalnál csendben,
és nyeltük az utolsó vacsorát.
Apám fátyolos szemmel kiitta
sorsának mély, keserű poharát.
Elkoppintottam az égő gyertyát,
s hittem: szebb karácsony lesz odaát.