Oximoronok a hetedik évre
Mostan Anyámról emlékezem.
Ő pedig volt:
Egy igen,
S egy nem.
Egy ifjú,
S egy vén.
Egy édes,
S egy keserű.
Egy megtört,
S egy gyönyörű.
Sima, porcelán szépségű,
élettől széttördelt, ráncos arc.
Zengő, kacagó
sebészkés metszette, karcos hang.
Gesztenyés, lágyan kibomló,
kendőtől lenyomott, szürke haj.
Fénylő, kíváncsi,
alzheimer felhőzte, üres szem.
S a szárnyas idő száll.
Anyám volt.
Lánya voltam.
Lányommá lett.
Anyja lettem.
Megváltott a végtelenből.
Megváltanám a végtelentől.
S bár tudom, vizet markol,
ki szárnyas idővel, sorssal harcol –
mégis:
Úgy fáj.
Dolgom közt sebtében sírján hagyott csokor.
Leülnék.
Még nem lehet.
A szárnyas idő száll.
Alkonyatkor sírjára szórt, hangtalan szavak.
Májusi hegyeken lassan kibomló fenséges erdők.
Fenséges erdők ágáról kristályt daloló madarak.
Fátyolos hangú kakukk.
A szárnyas idő áll.
Anyám,
Drága Megváltóm!
Meggyötört tested lent.
Anyám,
Drága Megváltóm!
Fénylő lelked fent.
Anyám,
Drága Megváltóm!
Élettől szorosra préselt száj!
Még adhatnék valamit tán…
Ó, ti májusi hegyeken csendben kibomló, fenséges erdők!
Csak neki zöldelljetek!
Ó, fenséges erdők ágain kristályt daloló madarak kórusa!
Csak neki énekeljetek!
Nem lehet – súgja a rengeteg.
Nem lehet.
S bár tudom,
vizet markol,
ki szárnyas idővel, és sorssal harcol,
a fejem lehajtom.
Mert akarom,
tudd,
Anyám:
hogy fáj.
S a szárnyas idő száll.
