Épp telihold terített rájuk tengerzöld fátylat,
mikor köröttem halkan megszólaltak a tárgyak.
Én szépet álmodtam, semmit nem sejtettem róla,
milyen vallomást suttog a régi házszámtábla.
*
De szép volt – mondta a képeknek fátyolos hangon -,
a nagy ház, mit egykor őriztem, a régi otthon.
A csatorna mellé, a sarokba felszögelve –
én úgy hittem, ott maradhatok majd mindörökre.
Többé már nincs dolgom. Közöttetek, idegenben,
várok a falon elfeledetten. Éjszakánként
még hallom, hogy hív a rozsdás, kongó postaláda,
és beleborzongok a hajnal hűs sugarába.
A házhoz, mit egykor én számoztam, visszamennék…
Lefeszítettek róla, mondták: ez örök emlék.
És elhoztak. Nincs dolgom semmi, s tán nem is tudják,
hogy mennyire kínoz engem, holt tárgyat a honvágy.
*
A reggel, a tűnő Hold emlékszem, különös volt:
nagy, kövér vízcseppek fénylettek a bútorokon.
Ámulva csodáltam. Semmit nem sejtettem róla,
mit suttogott a falon a régi házszámtábla.