Hull a hó a földre, mint puha vatta,
meleg dunyháját ajándékba kapta.
A pelyheket szikár hideg csipkézte,
s lebbenő fuvallat formázta készre.
Eltűnt a sárga szín, vörös s a barna,
a fagy s a hó izzó fehérre marta…
Alant a fű, fa, s ott fenn a házcserép
egyszínű lett, mert mind-mind ruhát cserélt.
Itt benn a tűz lobog, forró a samott,
kályhának dőlve zsibong a vér; s amott
az ablaküveg jégvirágot ápol.
Nehezen mozdulok ki a szobából…
Más volt rég: kacagással telt meg a szám,
míg a havon nesztelen szaladt a szán.
A szánkó kötelét markolta apám;
életem fonalát is fogta talán…
Ha még egyszer húzhatna erős keze,
szántanánk a havat úgy, mint az eke…
De hiába nézek s állok sírva itt,
elment és magával vitte titkait…
És hull a hó ma is, mint égi manna;
a szán meg az idő… bárcsak maradna…