Van úgy, hogy néha elfog a kétely,
lesz-e elég ember s maradék hely,
hol zenghet az ének; s mi ezzel felér,
a sok mocsok mellett egy kis fehér…
És lesz-e majd piros és mélyvörös
ott, ahol az élet lilán ködös;
mindenki önmaga körül forog,
s olyan kevés a valódi dolog.
S vajon marad-e a szelíd drappból
ott, ahol tömeg dühöng és trappol,
mert nem fontos más, csak az önérdek,
s az áldozat egyre több, tömérdek.
S tudják-e vajon, hogy kell az okker,
s hogy boldognak lenni ugyan hogy kell…
És hogy szép a fűzöld, citrom, türkiz,
amely lent, középen s ott felül dísz…
És kell néha, bizony kell a szürke,
a gyász, a könnyek, a bánat szülte…
Hogy jöhessen utána égszínkék,
a boldogság, öröm s a széncinkék…
S olykor-olykor kell a rozsdabarna,
hogy az állóvizet felkavarja.
És nagyon fontos szín a szilvakék,
vigaszt találjon, aki sír ma még…
Ahol pedig tömjén és mirha van,
ott az élet valódi színarany…
