Fáradt mosollyá szelídül a lét,
és ránccá a bölcsesség arcomon.
Majd életem is, mint gyertya, elég,
és bár itt jártam, nem marad nyomom.
Tán a tó megőrzi, vagy a homok,
vagy a fejem alatt alvó vánkos.
Nem voltam olyan, mint a boldogok.
Nem segített sem tündér, sem táltos.
Van, hogy néha kergetem a múltat,
s nem tudom, ez ébrenlét vagy álom.
S mikor belül nagy viharok dúlnak,
önmagam is nehezen találom.
Tudom, hogy bölcs vagyok, hiszen hiszek.
S bár van szívemben duzzogó sirám,
nem érdekel, ha őskígyó sziszeg,
nem tud többé semmit kiróni rám.
Elfogy majd lassan minden tartalék.
Porrá lesz itt e földi otthonom.
Szelíd világba fordul át a lét,
s egyetlen könnycsepp sem lesz arcomon.
