Még harmatot kap a fűszőnyeg,
s gyíkocskák csendben napfürdőznek,
még fénytüllben táncol a fodor,
ám lassan már minden haldokol…
Elmúlást hirdet erdő, mező,
nyarat, szerelmet megkönnyező…
Az ősz tarka kabátot vesz fel,
s ezer színt fest tollal, ecsettel.
S ha tollából kifogy a tinta,
kopár lesz és elhagyott, mint a
föld, ha nincs benne mag, s nem terem.
Ősszel én mindig emlékezem…
Ha másra nem, a forró nyárra,
mely itt hagyott, és olyan árva
lettem. És csak hallgatom a dalt,
mely nyáron szoprán, s ilyenkor alt…
Vagy búg csendesen, mint bariton.
Az emlékeket takarítom,
ne lepje köd, se felhő, se por,
pedig egyszer nem lesznek sehol…
S bár most még harmatos a szőnyeg,
és a sarkokban pókok szőnek,
még élni látszik fű, fa, bokor,
ám lassan már minden haldokol…