Valahol, hegyekkel ölelt kis faluban élt egy kislány, akit Emmának hívtak. Apukája előző télen meghalt, így édesanyjával éldegéltek kettecskén. Emma sokat segített otthon. Ilyenkor télen még több feladata volt. Ha kellett, lapátolta a havat, behordta a fát. Idén is vastag hó takarta be a házakat és a falu melletti erdőt.
Közeledett a karácsony. A gyermekek boldogan várták ezt az ünnepet. Mindenkinél sültek a mézeskalácsok, a bejglik, a finom sütemények. Fahéj- és mézillat lengte be az utcákat. A falu lakói ünnepi díszbe öltöztették házaikat, kertjeiket.
Emma úgy gondolta, hogy karácsony táján csodák történhetnek, hiszen erről sokat olvasott. Titokban remélte, hogy teljesülhet az ő vágya is. Így hát elsuttogta kívánságát egy csillagfényes estén, az égbolton ragyogó csillagoknak.
Egy téli, havas napon Emma elindult a közeli erdőbe sétálni. A hópihék az ágakon csak úgy ragyogtak. A fenyőkön már kis hósipkák díszelegtek. Néhányon még ringatózott egy-egy toboz, olyanok voltak, mint a feldíszített karácsonyfán a harangok. Gyönyörű volt a havas erdő. Emma csodálta a hólepte tájat. Vidáman lépkedett, egy karácsonyi dalocskát dúdolt, amit ő költött:
Csillagok ragyognak
odafent az égen,
varázslatot ők hoznak
karácsonyi éjen.
Ahogy ment a behavazott ösvényen, egyszer csak megpillantott valami csillogót, halk nyöszörgést is hallott. Kíváncsi lett, elindult a hang és a csillogás irányába. Egy kisebb fenyőfa előtt Emma aranyszínű csillagot pillantott meg a hóban, mellette egy apró kölyökkutyát.
– Óh, te kis árva! Hát te hogy kerültél ide? Na, gyere!
Azzal óvatosan felemelte az átfagyott kis jószágot, levette a sálat a nyakából, és beletekerte. – Így már nem fogsz fázni – mondta, s szeretettel ölelte magához a kiskutyát, majd lehajolt, és felvette a csillagocskát, ami olyan volt, mintha az égboltról hullott volna le.
– De szép vagy! Úgy ragyogsz, mint az égen lévő fényes csillagocskák! Köszönöm, hogy idevezettél ehhez a kis kutyushoz! Bizony, ha most nem találom meg, akkor elpusztult volna ebben a hidegben!
Nézegette, forgatta a csillagot, aztán zsebre tette. Gondolta, milyen jól fog mutatni otthon a karácsonyfájuk csúcsán. A hazaúton végig a saját dalocskáját dúdolgatta.
– Tudod, kutyuska, pont ez volt a vágyam. Szerettem volna egy társat, egy kutyát. S ím! Megleltelek. A csillagok teljesítették a kívánságomat. Ők vezettek hozzád.
Otthon Emma megmutatta a kutyust anyukájának, aki örömmel fogadta a kis jövevényt. A cserépkályha mellé terítettek egy plédet, ott alakították ki a fekhelyét. Megetették, megitatták.
– Nézd csak, anya! Ezt a szép csillagot találtam a kutyus mellett. Ennek a csillogása csalogatott hozzá. Feltehetem majd a karácsonyfánk csúcsára?
– Természetesen. Nagyon jól fog mutatni rajta. Minden karácsonykor ez a csillag emlékeztet majd minket arra, hogyan is került hozzánk a csöpp kis árva.
– Vajon hogy kerülhetett az erdőbe? Elkószált? Nem, azt nem hiszem, mert ilyen apró lábakkal nem tudott volna olyan messze elkóborolni. Valaki kitette? Hogy volt ahhoz szíve? – kérdezte anyukáját.
– Sajnos ezt nem tudjuk meg. A lényeg, hogy most már biztonságban van –válaszolta.
– Igen. Megtörtént a karácsonyi csoda. Otthont kapott, megmenekült egy kis árva jószág. A neve mától legyen Bundás, mert olyan szép, puha bundája van – javasolta Emma.
Bundás így otthonra lelt egy kedves családnál. Este Emma ezt suttogta a csillagoknak:
– Köszönöm! Tudom, hogy ti teljesítettétek a kívánságomat.
