Ez a nap is úgy indult, mint a többi, de olykor előfordul, hogy szembetalálkozunk olyasvalakivel, aki emlékeztet valakire, valamire, felidéződnek bennünk régi, már feledésbe merült emlékek. Ez történt Andrással is.
Az utcán meglátott egy hajlott hátú öregembert, fura kalappal a fején, botra támaszkodva lépegetett. Felrémlett neki a múltból egy kép. Nagyon hasonlított a férfi Bozsó bácsira. Ő volt az, aki sok mindenre megtanította, kedvesen pátyolgatta, pedig amíg nem ismerte, félt tőle. Ez is egy tanulság volt számára: ne ítéljen meg senkit elsőre! Főleg ne a külső alapján. Barátok lettek. Eszébe jutott az a bizonyos nyár, amikor először beszélgetett vele…
A park, ahol megismerkedett Bozsó bácsival, kicsiknek, nagyoknak egyaránt kedvenc helye volt. Itt aztán lehetett sétálni, bámészkodni, bújócskázni, kergetőzni. Nyáron a gyerekek is szívesen tekeregtek itt, hisz a fák lombjai megszűrték a nap sugarait, és így kellemesebb volt itt játszani, mint a tűző napon. A park báját a sok fa, virág adta. A kert igazi ékessége egy kis rózsasövény volt. Gyermekként ez tetszett neki a legjobban. A tearózsák édes illata, szépsége elvarázsolta. Sokszor pihent itt, beszívva az illatukat és csak ült, ült elmélázva. Gondolatait időnként madarak trillázása szakította félbe. Igazi álmodozó volt. Talán ezért is nem akadt barátja. Alacsony, vékony, szemüveges fiúcska volt. Ezért sokan csúfolták, pápaszemesnek, cingárnak, csontkollekciónak. A gyerekek tárháza ezen a téren szinte kimeríthetetlen.
Elmosolyodott. Bezzeg most! Ha látnák az akkori játszótársai! Ki gondolta volna a tökmag, sete-suta fiúról, hogy ilyen sudár termetű, tanult férfi lesz belőle. Egyetemre került, amit sikeresen elvégzett. Biológus lett.
Andriska, mert akkor mindenki csak így hívta, a játékokban is gyakran alulmaradt, ilyenkor a társai kinevették. Gyakran szekálták, mert élvezték, hogy ő zokogva elrohan. Még most is a fülébe cseng gúnyos kacagásuk. Ezért aztán sokat pityergett. Ilyenkor elbújt egy – egy bokor mögé, vagy a rózsasövényhez menekült. Itt aztán kedvére sírdogálhatott.
Nagyon szeretett volna valamiben kitűnni, hogy ezzel pajtásai elismerését elérje.
A parkban gyakran láttak egy különös öregembert, aki mindennap kijött, hol üldögélt a nagy platánfa alatt és olvasgatott, hol körbe – körbe sétálgatott, sárkányfejes botjára támaszkodva. Fura kalapját jól a szemébe húzta, így az arcából szinte alig látszott valami. Pipájából füstbokrétákat eregetett, ami kígyózva szállt fel a magasba. A hóna alatt egy salátává lapozott füzetecskét szorongatott, amibe időnként jegyzetelgetett.
Nemcsak ő, hanem pajtásai is tartottak tőle, olyan titokzatosnak, félelmetesnek tűnt. Volt, amikor a többiek gúnyolták az öreget, akkor ő a botját rázta feléjük, azok nevetve elszaladtak. Ő, meg csak ott állt, és nézte, lábai nem akartak mozdulni.
Egy nap aztán kiderült, hogy amit ők gondoltak az idős úrról, az egy cseppet sem volt igaz.
Andriska azon a nyári délután, amikor megismerkedett Bozsó bácsival, épp egy bokor tövében kesergett. Megint gonoszkodtak vele a többiek.
– No, fiúcska! Miért itatod az egereket?
Ő annyira megrémült, hogy egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkán. Félve nézett fel, a hang irányába. Az öregember állt ott, akit csúfolni szoktak. Azt gondolta, hogy most aztán kap a fejére a bottal, pedig ő sosem kiabált csúnyaságokat, de nem, kedvesen nézett rá. ” Jé, tud mosolyogni is?” – gondolta magában Andris – „Nem is olyan félelmetes”.
– Hogy hívnak? Minek nevezett el apád – anyád?
– Andriska – hüppögte sírósan.
– Aztán mi az oka ennek a nagy szomorúságnak? Elárulod?
– Maga nem bántja a gyerekeket? – kérdezte most már felbátorodva.
– Én? – és döcögve nevetni kezdett. Honnan szedted ezt a sületlenséget?
– A fiúk… a fiúk mondták – nyögte ki.
– De bizony! Gyerekeket vacsorálok! – és újra kacagni kezdett.
Andriska elgondolkodott egy kicsit, aztán örömmel nyugtázta, hogy csak viccelt az apó.
– A bácsit hogy hívják?- érdeklődött most már megnyugodva.
– Bozsónak.
– De furcsa név! Még sosem hallottam. Bár illik a magához, mert a bácsika is különös, mint a neve.
– Szóval mi az a nagy baj, hogy itt öntözgeted a könnyeiddel a bokrot?
– Á, csak a fiúk! Mindig engem piszkálnak! Azon mulatnak, ha elrontok valamit. Annyira jó lenne ügyesebbnek, okosabbnak lenni! – és újra záporozni kezdtek a könnyei.
– Hát azon könnyen lehet segíteni! Tanulni kell, és kész! Az már igaz, hogy a tudás az nagy kincs. Csak rajtad áll, hogy megszerzed-e, vagy sem. Kitartás, szorgalom kell hozzá. Van olyasmi, mi nagyon érdekel?
– Igen!- vágta rá azonnal. A fák, a virágok, a természet!
– Ez szép. Tudsz-e róluk valamit? Azt láttam, hogy a rózsák nagy kedvenceid.
Andriska elámult. Ezek szerint látta, hogy gyakran rejtőzött a rózsák közé?
– Hát, még nem sok mindent. Az iskolában tanulgatunk róluk.
– Nem tanulgatni kell, hanem tanulni. Sokat olvasni, nem mellesleg a tudásvágyat folyamatosan táplálni kell. Felfedezni, kérdezni, megismerni, kíváncsiskodni, tapasztalni, elmélyülni.
A gyermek szájtátva figyelte.
– Ha akarod, én segíthetek neked. Jól ismerem a növényeket, sok érdekességet olvastam róluk, illetve tapasztaltam, mert megfigyeltem őket. Ezeket, ebbe a füzetbe mind beleírtam. A természet a barátod, de egyben az ellenséged is lehet, ha nem ismered, ha nem jól bánsz vele.
Ó, akkor azért van mindig nála az a füzetecske! Ő mindig azt gondolta, abba írja bele azt, hogy kinek milyen büntetést fog adni, azért, mert csúfolták, és ha egyszer elkapja valamelyik fiút, akkor lesz, ám ne mulass!
– Azt tudod-e, hogy a tearózsa a virágok királynője? Vagy hallottál már a kis herceg rózsájáról? Olvastad már A kis Ida virágai című mesét? Ezekből a történetekből sok mindent megtudhatsz, tanulhatsz belőlük. Aztán nem utolsó sorban ott vannak a növényekkel foglalkozó könyvecskék, no meg persze az én megfigyeléseimet tartalmazó füzet. Ha akarod, bevezetlek ebbe a kincsestárba, kísérj el, megmutatom, hol lakom. Aztán ha van kedved, gyere fel hozzám, nálam akad egy – két könyv, és mesélek neked.
Így aztán Andriska naponta benézett Bozsó bácsihoz, ismerkedett a természet csodáival. A meséken keresztül az apó segítségével sok ismeretre tett szert. Megkönnyezte a kis herceg történetét. Bizony az ember sokszor az emberek közt is egyedül lehet.
Kézen fogva sétálgattak a parkban, hallgatta Bozsó bácsi okosságait a virágokról, fákról. Beszélt neki mulatságos és furcsa nevű növényekről. Gólyaorr, lonc, végzetfa, történelmi rózsa, papsajt, malacfű, vérhozófű, kockásliliom, dercevirág. Olyan élvezetesen tudott mesélni, hogy Andriska itta a szavait, és szinte észrevétlenül, de egyre gyarapodott a tudása. Azt is megtudta, melyik gyógynövénnyel mit lehet orvosolni.
A társai persze gúnyolták azért, hogy az öregemberrel tölti az idejét, de most őt ez nem zavarta, fittyet hányt rájuk. Aztán amikor az iskolában élővilág órán remekelt, abbahagyták a gúnyolását.
Telt – múlt az idő, beköszöntött az ősz. Pompás színeket öltött a park. A nap már sápadtabban, gyengébben sütött, és a sötétség egyre hamarabb legyőzte a napot. Hűvösebb lett, de ők ketten rendíthetetlenül rótták napi köreiket, felfedezve újabb és újabb csodákat.
Bozsó bácsi azt is gyakran hajtogatta, hogy ő bizony nem szed orvosságot, hisz a gyógynövények segítenek a bajban.
Nem kell ide pirula!
Bozsó bácsi megoldja!
Ezt mondogatta, ha köhögött. Ilyenkor aztán különböző füvekből teát főzött. Amíg a teáskanna a tűzhelyen duruzsolt, addig is beszélgettek, majd elkortyolgatták a finom italt. Milyen kellemes, meghitt pillanatok voltak ezek! Most így, visszaemlékezve is melegséget érzett a szívében.
Sajnos, aztán eljött az az idő, amikor már a gyógynövények sem segítettek Bozsó bácsi makacs köhögésén.
Hazaért. Feltett egy teának valót, ezzel is emlékezve gyermekkora teázásaira az apóval. Észre sem vette, hogy szeméből kicsordultak a könnyek. Hálával gondolt tanítójára. Mennyi mindent köszönhetett a „növények tudorának”!
Örült annak, hogy sokat tanulhatott ettől a tapasztalt embertől. Tudta, hogy igazi csoda volt az ő barátságuk.
Elővette a szekrényből a sétabotot, a füzetecskét, amit az apóka ráhagyott. Megsimogatta a sárkányfejet, és látta maga előtt a régi parkot, Bozsó bácsit, és a rózsasövényt. Szinte érezte a rózsák édes illatát. Azokra a boldog pillanatokra gondolt, amit együtt töltöttek.
Lassan kortyolgatni kezdte a forró teáját.
