Fritsi Róbert: Kettő darab hármas

Harminchárom. Kettő darab hármas. Úristen! Még jó, hogy nem három! Illetve háromszor három! Emlékszem még a kettő kettesre. A kettő egyesre már nem annyira, a bűvös nullára meg végképp nem. Mit is mondanak? A harminchárom egyenlő a Krisztusi korral? Igen!
Így, ahogy a családi asztalnál ülök, fénysebeséggel száguldanak bennem a gondolatok, és nem győzök kapkodni utánuk. Gyorsak ám nagyon! Ugyanez igaz az évekre is. Az első húsz csak totyog, akár egy kis csecsemő, aki első lépéseivel ügyeskedik. Elindulunk reménnyel telve. Megismerjük magunkat, megismerünk másokat. Örök barátságok köttetnek, vagy örök riválisok találkoznak. Felfedezzük a világ szépségét, vagy stabil alapot ásunk a gyötrelemnek.
Még van egy kis időm, így az egyik röpködő gondolatcetlit egy hatalmas ugrással sikerül elkapnom. Két kézzel kell markolnom, mert izgága a kicsike; mindenáron szabadulni akar. Egy röpke pillanatig tisztán látom, sikerül elolvasnom azt a pár betűt, ami rá van írva.
SORS
Elmosolyodom, majd elengedem, menjen tovább a társaihoz, ugyanis ahogy mondani szoktam: a gondolat érték! És ők megérdemlik a szabadságot.
Szóval: sors. Feleségem az ő gyönyörű mosolyával megjelenik az ajtóban, kezében a harminchármas számú sajttortámat szorongatja, amit eme jeles alkalomra készített számomra. (Mellesleg isteni! Az esküvőnkre is ugyanilyet sütött.)
– Hölgyeim és uraim! A harminchármas kérdés következik!
– Nofene. – kapom oda a fejem. – Kvízjáték szereplője leszek?
Feleségem még visszafordul, a konyhában felejtett valamit, így lett egy kis időm játszani.
– Figyelek, mondja csak a kérdést – válaszolok.
– Róbert! Úgy gondolja, hogy ezt a gyönyörű asszonyt és az íncsiklandó tortát a sorsnak köszönheti? – kérdezi széles mosollyal.
Kissé meghúzom a számat, mielőtt elgondolkodnék a válaszon. Köhintek is egyet, csupán azért, hogy nyomatékosítsam a dolgokat. Karjaimat összefonom a tarkómon. Mellesleg én tudom, de a mosoly tulajdonosa nem, hogy nincs min gondolkodnom, mert biztosra tudom a válaszomat. Csak az időt húzom, amíg feleségemre várok.
– Nem a sorsnak köszönhetem – válaszolom végül kedvesen. – A sors egy lehetőség csupán azon az úton, amire születésünkkor rálépünk.
– Fejtse ki ezt, kérem – mondja nekem érdeklődve, miközben lábait keresztbe helyezi egymáson.
Feleségem kedves érintése végigsuhan a hátamon, és elveszek ragyogó szemeiben. Észre sem vettem, mikor jött be. Jobb lesz, ha rövidre zárom a játékot.
– Fogja fel úgy, hogy egy életúton rengeteg a kereszteződés, mely rövidebb, esetleg hosszabb ösvényeket kínál. A döntés mindenkinek adott. Mi döntünk a sorsunk felől, és nem fordítva. Dönthettem volna úgy, hogy egy másik ösvényre kanyarodom. De nem tettem.
Tapsvihar követte a válaszomat.
– Gratulálok, Róbert! Ezzel megnyerte a fődíjak fődíját: a bűvös Krisztusi kort, a harminchármat!
Egy oklevelet ad nekem, melyen kettő darab hármas mosolyog a nevem alatt. Én is mosolygok, és ő barátságosan a kezét nyújtja. Viszonzom a gesztusát.
– Köszönöm! De most engedelmével mennék a családomhoz – mondom neki kedvesen, majd elindulok.
– Természetesen. Csak még egy utolsó, villámgyors kérdés. Nem lesz lassabb az elkapott gondolatnál.
Megtorpanok, majd mosolyogva ránézek.
– Mondja gyorsan.
Szemeiben csak úgy csillog a kíváncsiság.
– Húsz után mi van? Ezt nem részletezte. – kérdezi.
Magam elé meredek, pedig tudom a választ. Fél szemmel látom, ahogy feleségem felvágja a tortát, és egy szeletet a tányéromba tesz.
– Szép lassan felgyorsul az utunk – válaszolom végül.
– Köszönöm, Róbert! Jó étvágyat kívánok önnek és a kedves családjának! Remélem, jövőre is találkozunk!
Mielőtt becsuknám magam mögött az ajtót, még egy szóra megállok.
– Én is remélem – egy utolsó pillantást vetek még a felettem repkedő szabad gondolatokra. – Viszlát! Találkozunk még!
A torta mennyei. Feleségem egyik felemen, bundás gyermekünk a másikon. Harminchárom lettem. Szép szám. Tetszik. Úgy gondolom, hamar hozzá fogok szokni.