Ül a csend
Magában, fekete ruhában,
Elsurrant a fény vöröslő palástban,
Megvakult a szólam ünnepi talárban,
Belebújt a gyáva hideg holdsugárba,
Beletúrt az idő ezüstös hajába.
Elpirul a hajnal virágos kabátban,
Gyöngyöt szór az útra
Isten szent szavával.
Ül a csend
Magában, ünneplő ruhában.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
