Álmatlan éjszakák szülte szó,
Sajnálom.
Néma a telefon,
Nincs szavam, sem jogom,
Hiszen előbb magamnak kellene
Megbocsájtanom.
Voltak intő jelek,
Isten engem mindig is szeretett.
Mégis,
Ifjúságtól megvakult szememmel,
Idegen utakon hozzád igyekeztem,
Hozzád, akit Mammon vezetett.
Elveszett szavak a térben,
Múltra csavarodott az idő.
S mégis,
Sokszor visszatér.
Látnom kell az út során,
Mammon szolgája lettél.
És nekem az a világ idegen.
Mondd, fényt, csillogást még most is
Mammontól remélsz?
De hidd el, ez soha nem elég.
A pénz utáni vágy uzsorás,
Ki boldogságot kamattól remél.
Te, ott a magad börtönében,
Akinek szívét Mammon tépi szét,
Kinek szava koppanó aprópénz,
Ne félj, elmegyek.
Isten engem mindig is
Nagyon szeretett.
Nőnek születtem, anyának,
Ki bölcsőt ringat,
És szeretetről mesél.
A szavad hamisan cseng,
Ha aranyat remél.
Nem azért élek,
Hogy szóval, tettel ütlegeljen bárki,
Hogy húzzam Mammon szekerét.
Lángoló hidakon menekültem,
Hogy utamat megtaláljam,
Közben elvesztettem magam,
Szolgai módon szerettem,
A bizonyítás kényszere égetett,
Pedig Isten engem mindig is
Nagyon szeretett.
Vagy önmagad sorsa fölött jajongsz?
Megkaptam a legtöbbet, amit kaphatok.
Megbocsájtok.
Elmondanám ezer év után, ne sajnálj!
Mert Isten engem
Mindig is nagyon szeretett.