Fodor Kiss Júlia: Kerestelek

Itt a csendben,
A halandó ember hitével
Reméltem, egyszer megtalállak.
Kerestelek téged
Sűrű erdő rejtekében,
A virágos mezőn,
Azt hittem, harmatcsepp vagy
A fűszálak hegyén,
Amit az Isten csókja
Felhővé varázsol egy perc alatt.
Az élet uzsorás,
Aki az időt szűken méri,
És kamatos kamattal visszakéri.
Már azt hittem, halott kő vagy
Az ég csillagrendszerében.
Azt hittem, elvesztél már rég
Önmagad rejtekében.
Én nem akartam sokat,
Csak az esendő embert megtalálni,
Hogy nyújthassak vigaszt.
Lehessek én is néha
Gyenge és hasztalan.
Szeretnék csak úgy, a létezésnek élni.
Lehessek egy ölelésnyi gondolat,
Lehessek az öröm csillanása
Szemed rejtekében.
Megkopott önző álmok,
Kitartó akarat,
Elsárgult falevél,
Rég lehullott a földre.
Egymást temetik a rétegek,
És eljutnak egészen a föld
Fekete szívéig, ahonnan vétetett.
És az avaron virágok nyílnak,
És én hazavárlak.
Csak a tartalommal teli csend felel,
És ebben a csendben megtaláltam
Mindent és önmagam.