Neveden szólítalak
az égő peccs-bokorban,
amelynek termése ál,
s persze a testén keresztül
a lélek mindig vizionál.
Látomásolja a múltat,
jelenének jellemében a súly,
és a létezés jövőjébe révedve
egy pillanatig lazul,
de csak addig,
ameddig a kormorán
a víztükörre száll.
A nevedet lihegem,
józanság mámorban
én a leheletedet éhező
halál.
S bennem annyiszor
burjánzik a nem,
csipketerítős morzsákon
hálámat kelesztem.
És a kereszt,
ami az alap teteje,
a vágyak tengerén
igenem mérlege.
Mert a dögöt,
már nem
áltatja a légy.
Nevemen szólítottál,
Uram merre mégy?
