Dr. G. Evans Pritchard professzor bizonyára kitalált személy. A valós irodalomtudósok között eddig nem akadtam a nyomára. Ha valaki mégis azonosítani tudja, kérem, avasson be engem is, hogy tájékozottabb legyek!
Ez a jeles professzor a Holt Költők Társasága című filmben tűnik fel. Pontosabban, nem is ő maga, hanem egy esszéje, amely a költészet értelmezéséről szól. E szerint a vers értékét két alapvető paraméter határozza meg, úgymint a tartalom és a forma. Ha tehát ezeket egy koordinátarendszerben ábrázoljuk, a mű tartalmi és formai értékeinek meghatározásával egy területet kapunk, és e terület nagysága határozza meg a mű értékét. Példája szerint egy Byron szonett formai értéke magas, de a tartalma csekély nagyságrendet képvisel. Ezzel szemben egy Shakespeare szonett mind formai, mind tartalmi szempontból kiemelkedő. Így Shakespeare művei, lévén, hogy nagyobb felületet fednek le e koordinátarendszerben, nagyobb értéket képviselnek.
Ürülék. (Shit) Ezt mondja erre mindannyiunk kedvenc irodalomtanára, John Keating (Robin Williams).
A film alapmű. Mindig jóleső érzés idézni.
De miért is idéztem? Az elmúlt években számos hosszabb-rövidebb értekezés került ki a kezeim közül, amelyek a költészet, az irodalom, a művészet működésének újfajta megközelítését, az én személyes szemléletmódomat képezték le. E sorozatot a „Bevezetés a funkcionális verstanba” címen jegyzem, noha vállaltan nem csak a versekről van szó bennük. Így mindaz, amit az alábbiakban összefoglalok, bizonyos fokig ismétlése a korábban már kifejtett gondolatoknak. Mégis bízom abban, hogy e mostani megközelítés kibont néhány újabb fontos tartalmat e gondolatokból.
A vaskalapos professzornak igaza van. A verseket valóban vizsgálni lehet a tartalmuk és a formájuk alapján. Jómagam háromdimenzióssá alakítottam volna a helyében a koordinátarendszert, bevezetve a tartalom és forma együttműködésének skálázását is. Sőt! Merjünk nagyot lépni! Negyedik dimenzióként a dekódolhatóság, értelmezhetőség skáláját alkalmaznám.
Senki ne aggódjon, ha nem tud négy dimenziót elképzelni! A testünk anyagát felépítő, atomnál is kisebb részecskék tudják. Így a testünkben sokmilliárd példányban jelen van négy, vagy még több dimenzió is, csak ezekbe nem látunk bele.
Az elmúlt évtizedekben sok verstannal találkoztam. Némelyiket forgattam is. Ezek hibájául rovom fel, hogy szabályokról írnak akkor, amikor szabályszerűségekről kellene. Hogy mi a különbség? Mindjárt megvilágítom.
Alaptézis a gondolkodásomban, hogy a művészet kommunikáció. Akkor is az, ha nem verbális eszközökkel alkot a művész. Tehát a költő, az író, és a zenész, a szobrász, a festő, a táncos, és így tovább, mind-mind elmondanak valamit. Legfeljebb nem minden esetben értjük meg. Vagy, ha nem mond el semmit, akkor csupán manírt látunk, amely lehet brilliánsan felépített, de öncélú és tartalmatlan.
Tételezzük fel tehát, hogy a művével a művész mond valamit. Ha pedig így van, a művészet nyelvi jelenség, hiszen a művészet működése szempontjából közlési, kommunikációs szándékú folyamat.
A nyelvekről is szól tudomány. Hovatovább, többféle tudomány is. A nyelvtan is megfogalmaz szabályokat, de ezek is szabályszerűségek.
A szabály azt mondja: így kell csinálni, így kell működnie. A szabály előírás, kötelezettséget megfogalmazó parancs, törvény. De engedelmeskedik-e a nyelv a parancsoknak?
A szabályszerűség ellenben annak a leírása, amit az értő szem, fül és agy megfigyelt. Általában így működik. Ezt és ezt általában így és így fejezi ki. Ha ezt akarja közölni, ilyen formulát követ.
Ahogy a nyelvtanban, úgy a verstanokban is sokkal kisebb terjedelemben írják le a szabályokat, mint a kivételeket. Mert maga a nyelv sem diktátumok szerint működik. Ahogy a költészet sem. Mindkettő él, formálódik, változik. Mindkettő a funkciót szolgálja: a közlést. Mindkettő arra szolgál, hogy a közlő érthető formában át tudja adni a mondandóját.
Ezért tehát, ha következetlen volnék, és szabályt mondok, vagy írok e témákban, valójában nem szabályra, hanem szabályszerűségre gondolok. Nem hiszem, hogy akár a nyelvet, akár a költészetet szabályozni kellene, vagy lehetne. Azt gondolom, hogy megfigyelhetünk és leírhatunk szabályszerűségeket, amelyek azonban változnak. Bizonyos megoldások feltűnnek, majd kikopnak. Bizonyos eszközök ma újszerűek, holnapra idejétmúltak. Mivel élő, változó dolgokról beszélünk.
Mint írtam, a mű üzenet hordozója. József Attila, bár nem fejezte be Szegeden a tanulmányait, azt tűzte maga elé, hogy „egész népemet fogom … taní-tani”. Nagy vállalás. Lehet-e úgy írni, beszélni, hogy azt mindenki megértse? Tegyünk engedményt: nem mindenki, de legalább a nagy többség!
Aki látott már reklámot, hírműsort, szórakoztató műsorokat, az tudja, hogy van ilyen. Amikor egy külföldön, némileg eltérő kultúrában forgatott szappanopera százezreket, milliókat tud rendszeresen a lakások villogó bálványa elé ültetni, akkor nem vitatható, hogy van olyan kommunikáció, amely szinte mindenkinek mond valamit. Biztosak lehetünk abban, hogy nem mindenki érti egyformán, nem mindenki érti pontosan. De szinte mindenki úgy érezheti, hogy valamennyire megértette az üzenetet.
A kérdés tehát az, hogy a művészet, azon belül a költészet lehet-e ilyen értelemben közérthető. Más szóval, lehet-e a vers populáris?
Nos, a költészet időről időre a popkultúra részévé is válik. Nem a teljes költészet, hanem azoknak a költőknek a munkássága, akik ilyen megszólalási módokat keresnek.
Amikor a költő a versében úgy beszél, hogy azt csak különleges felkészültséggel, egy bizonyos műveltség magas szintű birtoklásával rendelkezve értheti meg az olvasó, akkor megválasztotta a közönségét. Azt a réteget, akik értik a művében alkalmazott rétegnyelvet. Ám nem csak magasan kvalifikált bölcsészek és klasszikafilológusok olvasnak verset, hanem kétkezi atomtudósok is, sőt, buszsofőrök, tornatanárok, takarítók is. A bölcsészdoktoroknak írt vers az ő esetükben nem fogja betölteni a funkcióját, mivel igen keveset értenek majd belőle.
A nyelvnek minden korban számos rétege van. Tegyük most hozzá korunk kultúrájának minden kommunikációs síkját, a vizuális kultúrától a zenéig, a mozgásművészettől a képzőművészetig, és tovább. Máshogyan kommunikál egy asztalos a műhelyben a kollégáival, és máshogy, ha egy ügyféllel egyeztet. Az előbbiek között a szakzsargont természetes módon használja, míg az ügyfelével beszélve köznapivá fordítja a mondandóját. Aztán, ez az asztalos elmegy a boltba, és ott nem a szakmájába vágó dolgokról beszél. A megszólalása teljesen hétköznapi lesz. Aztán elmegy az orvoshoz, aki a leleteit az asszisztensével jószerivel latin szavakkal és a nyilvántartásba rögzítendő kódokkal beszélte meg, de a páciensével, az asztalossal úgy beszél, hogy megértse, mi is zajlik a testében. (Ideális esetben.)
Hogy van tehát ez? Mindannyian beszélünk szlengeket, argókat, zsargonokat. De van egy közös beszédmódunk is, amellyel szélesebb körben megértjük egymást. Több szakmát tanultam, különböző mélységben. Valamilyen szinten tehát egészen eltérő szakmák zsargonját értem és beszélem. De sokkal több az, ami számomra legalább részben érthetetlen. Ugyanakkor kijelenthetjük, hogy a jó szakember képes lefordítani a mondandóját annak is, aki nem szakmabeli. Legalábbis, az ilyen szakember tudja átadni a mondandóját másoknak.
Amikor beszélünk, ideértve minden művészi tevékenységet is, akkor kódolunk egy üzenetet. Sokszor közlünk olyasmit, amit teljes egészében mi magunk sem értünk. Ez nem blaszfémia, vagy dilettantizmus. Az emberi lélek működése, a viszonyaink és a viszonyulásaink igen bonyolultak. A pszichológusok is azért beszéltetik a pácienseiket, mert a megfogalmazás, a közlés közben lehet sok-sok részletet felismerni, kibontani. A művész is olyasmit igyekszik kibontani sokszor, aminek a megértése érdekében kénytelen megfogalmazni, megformálni, elmondani valamit. Öngyógyítás is olykor, a bennünk zajló folyamatok kiventillálása is ez. Természetes, emberi dolog.
Amikor beszélünk, ide értve, mint fent, akkor kódolunk, akár száz éve a távírászok. A kérdés az, hogy akihez szólunk, képes-e dekódolni, megérteni, hogy mit üzentünk.
A morze esetében megeshet, hogy elvész a jel egy része, így hiányos lesz az üzenet. Bizonyos fokú hiány még nem teszi lehetetlenné a megértést. Megeshet, hogy a kódolt üzenet maga is rétegnyelvből származik. Egy falusi postás nem feltétlenül értette a tengerészeti rövidítéseket. Ez azzal járt, hogy ha fogta is az ilyen üzenetet, hamar eldöntötte, hogy az nem neki szól, és aligha foglalkozott komolyan azzal, hogy megfejtse.
Alapvetően a populáris költészetben, és általában a populáris művészetben hiszek. Amikor a művészek és műértők attól boldogok, hogy csak egy különlegesen felkészült réteg érti teljesen az adott közlés mélységeit, akkor én abban a sznob önzés szánalmas példáit látom.
Értem én, hogy József Attila egész földi életében kivert kutya volt, nem elismert költő. Értem. Ám ma még a legtöbb irodalmat kedvelő magyar számára is ő a nagybetűs költő, akit értünk, aki bevonzott minket az irodalom, a költészet világába. Korának sztárjai esetenként remek, sikeres, kiváltságos életet éltek.
És ma nem tudjuk a nevüket.
Értem én, hogy egyszer élünk, és jó lenne addig jól élni, amíg élünk. József Attilának ez nem sikerült. De hát „kiterítenek úgyis.” Minden magyarul tudó emberhez szólni, ez viszont sikerült szerencsétlen sorsa ellenére is.
A költészetet gyakran nevezik szakmának manapság. Ezzel kapcsolatban két hazugság van jelen. Az egyik azt mondja, hogy akit homlokon csókol a múzsa, vagy a mázsa, az, mint isteni tehetség remekművek alkotására hivatott. A másik hazugság szerint az alkothat remekműveket, aki a szakmát mélyen és magasan elsajátítja.
Ezzel szemben e kettőnek együtt kell működnie. A szakmaiság elkötelezettjei számára rossz hírem van: a tudás elengedhetetlen a művészethez, de önmagában nem elég. Kell a tehetség, amelyet tudással kell felvértezni. Ám a művészet ott kezdődik, ahová a szakma nem ér fel.
Művészet. Mi is az ebben a kontextusban? – Olyan közlés, amely többet, érvényesebbet mond el, mint amit köznapi módon, azaz, a művészet eszközeinek használata nélkül elmondhatnánk.
A tehetséges ember, aki nem igyekszik képezni magát, elfecsérli a tehetségét. De a tehetségtelen ember, aki a művészetről (ez esetben a költészetről) szóló ismereteket magas szinten elsajátítja, kiváltásgos kontár lesz csupán. Nem jobb, mint a pallérozatlan tehetségesek, csak nehezebben tetten érhető. Ugyanis ki fogja váltani a szakmabeliek elismerését. Szívesen megjelentetik majd műveit a folyóiratok. Díjakat kap. Befolyást szerez. De mi az, amivel engem, az olvasóját gazdagabbá tesz? Hogy csodálhatom az ő szakmai bravúrjait? – Hol van itt az emberi, mély és maradandó üzenet, ami épít, ami engem is gazdagít?
Az lehet hiteles művész, aki tehetséges, és folyamatosan tanul. A tanulásnak sok útja van. Nem ülhetünk be mindannyian a bölcsészek közé. De olvasni, elemezni, kritikát értelmezni, gondolkodni, és megint olvasni és tanulni, és gondolkodni, ezeket mind lehet és kell tenni folyamatosan.
Nem gondolom, hogy egy költőnek betéve kell tudnia a latinos verslábakat és strófa-szerkezeteket. Aki ilyen formában találja meg mondandója kifejezésének a módját, az majd elmerül ebben. Más meg a szabadversekről szóló elméletekkel ismerkedik majd alaposabban. Az orvosdoktorok sem értenek minden orvosi szakmához egyformán. Mindenkinek van alaposabban ismert, és van, csak úgy általánosságban ismert terület a maga szakmájában is. De az biztos, hogy csak az haladhat, fejlődhet az önkifejezésben, aki megküzd ezért a fejlődésért.
Mind ennek nem az a célja, hogy a minket körülvevő, kiváltságokra és kirekesztésre épülő világban jobb helyet szerezzünk. Annak nem ez a módja. Oda kapcsolatokat kell szerezni. Ennek az a célja, hogy értékes üzenetet alkossunk, amit sokan megértenek.
Értéket négy, vagy több dimenzió mentén is, amit a falusi postai távirdász is pontosan érteni fog. És az asztalos, a boltos, az orvos.
A célunk emberi cél: olyan emberi üzenetet átadni, amitől gazdagabb lesz az élete annak, aki megüzente, azaz: versbe kódolta, és annak is, akinek üzente, azaz, aki a versből önmaga számára kibontotta, dekódolta azt. Amit a szakma tud, az csupán az eszközök leírása. Tessék emlékezni rá, nem szabály, hanem szabályszerűség! Ezek nélkül a legszebb üzenet is csak hebegés. De ha van mit mondanunk, és tudjuk, hogy azt hogy mondjuk el, akkor időnként megtörténik a csoda. Különben eltűnünk, ahogy a Titanic. Ahogy elfeledett évtizedek elfeledett költő sztárjai.
Emlékezzünk rá: a kivert kutya, a nyomorult, sikertelen József Attila vágya beteljesült: vitathatatlanul színvonalas életműve közkincs lett, populáris költészet.
