Ferencz Vicus: Vadgalambok

–Megint nem engeded, hogy végig mondjam. Hihetetlen vagy! Állandóan a szavamba vágsz – forr a vérem.
Újabb vita, sőt, veszekedés. Már a sokadik az utóbbi időben, folyamatosan marakodunk. Zsolt makacs és szűklátókörű, én meg.. ingerült vagyok és lobbanékony.
–Nem is értem, amit mondasz – válaszolja hanyagul, de alig hallom szavait.
–Mert ordít a zene. Nem lehetne lehalkítani? – szokás szerint száguldunk az autópályán, és zeng a kocsi. Nem csak tőlünk, hanem a brutál hangos rock számok miatt is. Imádom én is persze, Pearl Jam, U2 The Around Beneath Her Feet meg hasonlók. Imádnám, ha nem épp ölnénk egymást újfent. Elbeszélünk egymás mellett, Zsolt szelektíven hallja meg a mondataimat, kizárólag amit hallani akar. Teljesen másképp értelmez mindent, és szisztematikusan ellenáll. Ha én azt mondom egy zöld almára, hogy zöld, ő váltig állítja, hogy tartalmaz némi halvány pirosat is, és juszt sem mondja azt, hogy oké, zöld. Lehetetlen beszélgetni vele, minden állítás tagadásba torkollik, és egy idő után elfáradok, kimerülök.
–Megint veszekedünk – jegyzem meg halkan- és nem lassítanál kicsit?
Nem tartja a sebességkorlátozást, ha szabad a pálya, nyomja a gázt. Természetesen nem lassít, meg se lepődöm. Mondhatok bármit, nem hallgat rám, nem teljesíti, amit kérek. Érzem, hogy a fájdalom szorongatja a torkom. Ismerős fájdalom.
–Dehogy veszekszünk, beszélgetünk – válaszolja, és igen, tudom. Hallottam már tőle.
Ő így vélekedik a dobhártyaszaggató, szívet lelket tépő vitákról, eszmecserékről, amikor érzem, hogy az idegeim hamarosan felmondják a szolgálatot, beleszakadok, hogy megértessem vele evidensnek tűnő gondolataim, hogy legalább némi figyelmet szenteljen az én álláspontomnak. De nyugi, semmi baj, csak nézőpontot cserélünk.. óhóóó.. nagy fenét. Az én nézőpontom el sem ér hozzá, ő győzköd engem a sajátjáról, és ennyi… szakítanunk kéne, ebben biztos vagyok. A zene még mindig hangos, a rádió hangerőszabályzó gombjait tekergetem. Természetesen ezt is szereti ő kezelni, beállítani, hogy mit hallgassunk útközben. Az ő kocsija az ő telefonja… hm..
Zsolt lenyúl a mobiljához, hogy más zenét keressen, matat a két ülés közti kis konzolon, ahol a telefon fekszik. Ráhagyom, pedig gyűlölöm, ha menet közben a telefont babrálja, de már beletörődöm, nem is szólok emiatt. Elfordítom a fejem, kedvem szegetten bámulok ki az oldalsó ablakon. Borongós az ég, az autópálya melletti kopár földterületek szürke szőnyegként suhannak tova. A novemberi acélkék égbolt szinte egybeolvad a tájjal, a fák kopár ágai görcsös ujjakként kapaszkodnak a horizontba.
Hatalmas csattanás hallatszik.. merengő gondolataim félbe maradnak, és csak egy sikoly metszi át a ködöt, és fest felkiáltójelet a levegőbe..
Fogalmam sincs, mióta fekszem itt… fekszem mozdulatlanul… egy hónapja, kettő? Emlékeim töredékesek, szaggatottak, haloványak, és nem is akarok emlékezni, se a balesetre, se a vitára. Az utolsó U2 számra, semmire… Az életem szétszakadt, félbetört, megrekedtem. Kómában feküdtem pár hétig, az biztos, mély álomban, a tudattalanság ölelő karjaiban. A jó meleg puha eszméletlenségben, álmok között, néha a mélység sötét zugaiban, ahova nem jutott fény sem, még egy emlékmorzsa sem. Ahol békés volt minden, akár az óceán fenekén. De aztán megérkeztem, újra itt, fenn, a valóságban, ahonnan inkább menekülnék. Nyaktól lefelé nem mozog semmim, fejemet tudom csak elfordítani kicsit, de ahhoz sincs kedvem. A halált várom, de nem jön a mocsok. Életben tartott a sors, hogy vezekeljek, hogy bizonyítsak. De kinek? És minek? És meddig?
Persze itt van a családom, akikért érdemes. Jönnek, ülnek az ágyam mellett, és beszélnek.. beszélnek, sírnak, sajnálnak, vallatnak, biztatnak. Barátok ismerősök. Olyanok is jöttek, akiket azt hiszem nem is ismerek. Mosolyogtam, hagytam, hogy törölgessék a könnyeimet. Beszélni nem tudok, ami nekem kiváltképp maga a börtön. Be vagyok zárva a saját agyamba, nem bánnám, ha a fülemen folynának ki a szavak. Nézem az ablakot, egyetlen összeköttetésem a világgal. Onnan tudom leginkább, hogy telik az idő, éjszakák és nappalok, napfény és szürkeség, eső, köd, havazás. És ők…
Egy csodálatos gerlepár lettek az egyetlen örök társaim, az üvegen kívüli szabad barátaim. Minden nap ott ülnek az ablakpárkányon, hallom burukkolásukat, ha épp nincs benn nálam senki. A gépek csipogását már nem is érzékelem, megtanultam a gerléket figyelni. Ott élik életük egy részét, nálam, előttem, mintha csak a kedvemért jönnének. Tipegnek jobbra balra, táncot járnak egymásnak, és szemlélik a világot. Elrepülnek, hazamennek, várom őket. Eljönnek újra és újra. Szépek, fenségesek, kiszámíthatóak. A szívembe zártam őket, jólesik a társaságuk, még elérhetetlenül is. Adnak némi kapaszkodót, stabilitást. Múlik az idő, kicsit javulok talán. A gyógytornászok, fizikoterapeuták, logopédusok járnak hozzám rendületlenül.
Gabi, kedvenc gyógytornászom hétfőtől péntekig minden nap nyüstöl, és hatalmas hálával tartozom neki a gyötrelmekért. Izmaimba visszatér lassan az élet, bizakodhatok.
–Ezek a gerlék nem tágítanak az ablakból Lini – mondja nekem, és hosszasan nézegeti őket közelről, a szalagfüggönyök takarásában.
–Itt voltak.. velem… egész.. idő.. alatt – válaszolom, még döcögősen, nagy levegővételekkel. Nyelvem még nehézkes, de boldog vagyok az apró sikerektől is.
–Kedves szelíd madarak- mosolyog Gabi, és visszatérünk az izomedzéshez, bemozgatáshoz, erőfokozáshoz.
Egyre jobban megy, már egy kicsit önállóan is sikerül megemelnem a karom, a lábam. Folyamatosabb a beszédem, megcsillan némi optimizmus a szemem sarkában. És várom minden nap a gerlepárt, szinte menetrend szerint érkeznek. Bevallom, már belemagyarázom magamnak, hogy konkrétan hozzám jönnek, tudják, hogy én vagyok itt a szoba túloldalán, egy beteg ember, aki küzd, hogy visszaszerezze önmagát, újra építse mozaikra hullott életét. A természetet képviselik, az állandóságot, az ösztönösséget.
Tavasz köszöntött ránk, láttam, hogy zöldellnek a fák, türkizkékben ragyogott az ég, világosabb lett a szobámban. A tavasz az erőmet is fokozta, hatalmasat léptünk előre. Ma kiülhettem a kerekesszékbe, és végre egyedül emeltem a számhoz a poharat.
–Mit szólnál, ha kivinnélek egy kicsit a székben? – kérdezi Gabi, és el sem hiszem, hogy ez igaz lehet.
–Le az udvarra? – kérdezem hitetlenkedve.
–Persze! Nem lesz gond – biztat, és ujjong a lelkem. Végre a szabad levegőn ennyi idő után. Feltölt energiával, a napfény ereje a szél simogatása visszahozza az életkedvem, minden reményem kézzelfoghatóvá válik, ugrálni tudnék örömömben. Na jó, az ugrálás még nem megy, de képzeletben mindenképp. És nem tévedés, – mondják a közhelyek – hogy, fejben dől el minden, nem igaz? Még a végén igaz!
–Nézd csak, mit találtam neked – hallom Gabi hangját.
Lenyúl valamiért a földre, majd a kezembe ad két csodaszép halványszürke-fehér tollpihét. Gerle barátaim ajándéka. Már az ujjaim közé tudom fogni, arcomat megcirógatom. Felnézek a rehabilitációs intézet épületére, innen nem látom ugyan az ablakom, de most legalább kívülről is megszemlélhetem hol töltötték az elmúlt hónapokat, a téli hideg nappalokat hűséges látogatóim. A tollpihéket az egyik könyvembe rakom.
Aznap délután még láttam őket, másnap már csak az egyikük érkezett. Azt hiszem búcsúzott. Ott ültem a székben az ablaknál, és kezemet az ablaküvegen pihentettem, drága kis szabad madaram. Kis gombszeme huncut fényben szikrázott, topogott párat, megkoccintotta az ablakot a csőrével. Nevettem.
–Menj csak kicsikém – biztatom – vár a párod. Szerintem ő már a fészekalja tojásokat őrzi, igaz? Szüksége van rád, mint ahogy nekem is az volt, rátok. De már jól leszek, ne aggódj – nyugtatom meg, mintha hallaná.
Aztán hirtelen szökkenéssel felreppen, kecsesen tovaszáll a széllel.
Egy aprócska hófehér tollpihe lengedezik csak a nyomában.