Géczi Jánosnak
Vége hát a nyárnak, vége
a kókadozó rapszódiáknak.
Vetkeznek a fák, lombjukat hullatják,
nem védenek már a rongyok,
a fényes göncök és kacatok.
Csipkebogyó csordogál a szamovárból.
A nyár és a tengerparti föveny
csak emlékünkben dereng.
Ősz türemkedik halkan a Buhimban,
savas eső csepeg az epeszínű fellegekből.
Zakatol a nagy daráló,
pörögnek a malomkövek.
Holnapra talán mind megőszülnek a falevelek.
A Bakony lankáin
Koppány zordon szelleme táboroz.
Nyáj illata terjeng
a közép-európai délutánban.
Az esztendők galambcsapatként
röppennek tova.
A naptár pletykákkal tele
és a rózsák kései ragyogásával.
Táplálkozik velük a lelkiismereted.
Folyondár, lonc, tejszínhab korlát.
Vagyunk hát nyakig az őszben.
Vagyunk esendő, bohém mákvirágok,
vagyunk némi visszhang, maroknyi csönd.
Nem vagyunk már itthon senkinek se.
Vár ránk egy veszprémi naplemente
és egy kósza szivárvány.
Maholnap tél hirdeti dogmáit errefelé.
Semmi baj – súgja egy tündér a Séd partján,
vállán és halmain egy halványzöld törülköző.
A víz tükrén elmosódó kedves arcok: Ányos,
a Cholnokyk, Csikász és Verancsics.
Mind embermagas katedrálisok. Meg tömérdek
árnyék, töredék. Kémény, toronyház, viadukt.
Tájdarab egy húszfilléres bélyegen.
Hatalmas mennyiségű közhelyek.
Vége hát a nyárnak, a kozmetikának.
Ősz tündérkedik a Buhimban.
Szél kotor levelet, embert, elemet.
Ugye, nem baj: bennünk is lakozott
egy kicsit a végtelen.
