Fenyvesi Ottó: CSAK ANNYIT ÍRJON

A fő utca Petőfi Sándor.
A falu neve Maradék. Szerémség.
Öregasszony a tornácon.
Két ló az udvaron.
Rövid nyakú, középmagas fiatalember.
Készült fellépni a bakra.
Van néhány perc ideje.
Nem mondhatja meg a nevét.
A vállát rángatja. Csak.
Ravaszul mosolyog.
A kút mellett egy fekete
fejkendős asszony. A feleség.
A szeme fekete, sovány.
Szótlanul figyel.
Nyolc hektár. Két ló,
meg egy tehén. Úgy hívják Milka.
Ott hátul az istállóban. Szalmakazal,
szárkúp, góré kukoricával.
Van egy Zastavánk. Tavaly generáloztuk.
Tudja, amikor leégett
a falu. Nagyon égett.
Nyolcvan kilométeres sebességgel
száguldoztak a lángok.
Még a fák is füstöltek. Kijöttek a tévések.
A felesége miért nem jön közelebb?
Minek? Nem tud magyarul.
Leszkováci. Ott voltam katona.
Velem egykorú. Májusban múltam
huszonnégy. Magyarországon
még nem jártam. Messze van, nagyon.
Egyedül gazdálkodik?
Nem, az apámmal. Ötvenhat, de reumás.
A föld lejtős, nehéz a lovaknak.
A termésért keveset fizetnek.
Rendbe kellene tenni
az udvart, meg a házat.
Csak fényképezzen. Jöjjön,
megmutatom az istálló plafonját.
Gyerekük van?
Egy kisfiú. Bent van a tévés szobában.
Egész nap dolgozunk.
Becsapnak bennünket.
Van egy kis szőlőm.
Épp, hogy megsavanyítsa magát az ember.
A fiatalok inkább elmennek
a városba, meg külföldre.
Mi nem megyünk sehová.
Egyelőre maradunk.
Ebben az utcában
én vagyok az egyetlen fiatal.
A többi mind öreg.
Ezt írja meg az újságba.
Meg, hogy a lovakat nagyon szeretem.
A nevét nem mondhatja meg.
Csak annyit írjon, János.
A falubelieknek Janika.