Fenyvesi Ottó: A KANÁLIS PARTJÁN

A szél türelemmel csapkodja a tornácajtót.
Repedezett, vaskos karosszékben ül.
Soha nem féltem én a víztől, a folyóktól.
Végighajóztam a Dunát, a Tiszát,
a Drávát, a Szávát.
Aki fél, azon bosszút áll a folyó.
Elnyeli, magához békíti.
Mozdul egyet a félhomályban.
Csak vizenyős szeme kéklik.
A tengertől biztos féltem volna.
Oda nem jutottam el.
Hat elemi. Nyáron markot szedett
a felnőttek mellett,
vagy a birkák után járt a réten.
Tizenhat éves korom
óta van nékem bajuszom.
Egyszer sem engedtem,
hogy a borbély tövig levágja.
Itt élek a csatorna mellett.
Kevés a víz, alig ér derékig.
Kanális a Duna és Tisza között.
Ferenc Jóska építette.
Régebben hiányzott a víz.
Nagyon hiányzott. Ma már nem.
Inkább birkákat őriz.
Negyvenöt birka és huszonnyolc bárányka.
Az idei esztendő nem kedvezett nekik.
Van egy unoka, feleséggel.
Néha megkérdik, hogy van tata?
Gazdálkodnak. Traktor van,
arató-cséplőgép. Daráló.
Van egy mikro, meg a birkák.
Hiába minden. Minket itt felejtett az Isten.
Itt a kanális partján. A telepen,
a szegényrészen.
A bombázáskor remegett alattunk a föld.
Semmit se láttunk.
Csak hallottuk, ahogy elhúznak
fölöttünk a gépek.
Minket nem bántott senki.
A távolban Baranya lankái.
Vukovár ostromakor
idehallatszott az ágyú.
Hosszú történet.
Az már egy másik ország.
Útlevél kell oda, vagy micsoda.
Sokszor elnézi a fehér ludakat,
ahogy bágyadtan lógatják fejüket.
Aztán egyszer csak lerázzák tollukról
a szántóföldek porát, elrúgják magukat
a megperzselődött fűtől,
s hangos gágogással átszálltak a kanális fölött
a ritkás erdő és a Duna irányába.
Fehér tollukon lángra lobban a napsugár.
Bódult fejjel néz a lángoló ludak után,
megfeledkezve a birkákról,
a porhanyós földről, a tanyáról.
Elmenne a szárnyaló ludak után.
Elmenne a kanális partjáról,
el a Vaskapuig vagy a Fekete-erdőig.
A hegyekig.
Az ittenieknek hegy a vakondtúrás is.
Csontos arca megvillan
az összegyülemlett félhomályban.
Mi már réges-rég egyedül vagyunk.
Egyedül, akár az úszó
fadarab a kanálisban.
Hát így vagyunk mi ezzel.
Régebben hiányzott a víz.
Most már nem. Megvagyok nélküle.
Éjszakánként néha hullámzott alattam az ágy.
Ilyenkor lebotorkáltam a kanálishoz.
Sokáig néztem a vizet.
Mentem vóna, el innen,
de a combtövig érő vízben nem járnak hajók.
A Duna már nagyon messze van.
A partjáról szerettem nézni az uszályokat.
Állni ott sokáig,
és nézni az olajbőrös vizet,
ahogy gyűrődve felszalad az uszály oldalára.
Már csak a birkák bégetnek
csendesen az akolban.
A kanális felől haragos szél tördeli
türelmesen
az akácfa száraz ágait.
Erre már soha nem
ébred fel álmából