Száműzöttek vagyunk, de kegyeltek közt kegyeltek, ahogy menekülünk vakon,
Talpunk alatt az izzó idő, hátunkon a nap ostora
Hinni el, hogy átérünk, nem vízzel teli tüdővel,
Hanem a szavakkal, amik embertörvényt hoznak
És az embertörvénynek feláldoztassunk a nagytemplomban
Vétkeztünk mind, és mégis, ártatlanabb senki nem lehet
Remegő kezekkel, horpadó bordákhoz szorítani száraz kenyeret, és halkonzerveket
Zsákmányállatok vadásszák önmaguk
Fák hegyén és a vízszínen,
Át akarnánk ölelni egymást, de csuklónkba vágnak a kötelek
Testvérek vagyunk, és mégis egyenlőtlenebbek
Egyedül azt szolgálhatjuk, ki puszta szavakkal etet
Remegő kezekkel, horpadó bordákhoz szorítani tábláinkat, amin sorsunk pihen
El vagyunk már rendelve ezelőtt, s innen tova
Az utolsó pecsét már homlokunkon, egy felemésztő szent háború kora
Vagy mint örök rendben az örök törvény
Vándorolhatunk mind, mégis maradunk
Majd egymásba botlunk újra, hogy belemosdassunk a nagy folyóba,
Próbálva kapaszkodni, mégis szétsodorva fajokra
Leljünk harmóniára kérlek,
Hisz mi lennénk az örök változók
A világtörvényen játszottunk, de ő lépkedett végig az égboltnyi ösvényen,
Míg mi a barlangban találgattuk
A hegy melyik oldala napos
Hercegek vagyunk mind, kik vért még sohasem láttak
Kiüresedve, mégis mindennel telve
A levelek közt átcseppenő kozmosz,
Önmagunk szárán másznánk fel a súlytalanságba
Mégis csak mi vagyunk, egyedül, mi voltunk végig
Felső polcos kérdésekért nyújtózó távoli ismerősök
De én megtiltottam a sámlit, te elvetted a létrát
És most sírva, toporzékolva hibáztatjuk a másikat
A tehetetlen düh lassan hangot formál a lebiggyedő ajkakon
Kiderül, egész végig nem kellett szó, a mindenség, a bármi,
Csak a halott barátainkat, egy percre, újra viszontlátni
