Átverekedjük magunkat a roncsokon,
Rázkódnak a rozsdás sínek, ahogy
A vonat ráfolyik a peronra
Sárga ujjak tépik szét az ajtókat,
A fájdalomküszöbön morogva
Csorognak át, fekete folyók
Keserű keze rendbe simítja
A fodrozódó ráncokat a szemek alatt
Kapuk alá, kátyúk felett,
Felhőkbe burkolódzó mosolytalanság
Pihen, mint szellem a hátadon
Lágyan ömlik át a dombokon,
A leomló tömbök tövébe gyűlt emlékek
Rezgését fakító Avarseprő,
Mely felhalmoz, majd elporlaszt
Úgy emléked illata is kiszáll az ablakon
Álmodban sem voltam teljesen ébren
Csak az örök, sziszegő seprű
Arany karjai öleltek a magasba
A háztetőkön túlra tudtam nézni
Le, a Maradékvárosra
Ahol roncsokon jártunk, mindig alább
Ahol már mindig szeretlek
És még nem várok rád
