Fáradt arcomon vén keserűség,
Fiatal lelkemet, tépi a szél,
Hűen Uramhoz, de mégis egyedül,
A szenes vágyódás egyre menekül.
Felkötöm hajam, már nem rejtegetőzöm,
Nem takarom többé a pofonok nyomát,
Csak elveszek a bús emlékmezőkön,
S csak figyelem az élet zaját.
Minek takarnám azt, mi én vagyok?
Hisz a sebek ékes díszeim,
De oly nehéz az élet súlya,
Ha nincs, aki segít.
S én kerestem Istent, de csak a pokolra leltem,
Mikor azt vizsgáltam, hogy másokat miért nem vernek,
Engem csak ostoroz és nem enged, a keserű igazság:
Hogy a betegség elűzi az ember, emberi mivoltát.
