„Mindig azt hittük, hogy az emberiség utolsó, legyőzhetetlen ellensége egy vírus vagy egy ennél is kisebb „élő” egység lesz. Ami azt illeti igazunk lett, bár nem úgy, ahogy gondoltuk.”
Új enciklopédia. Terra Rosa VII/11 849/2/a
Mínusz 361. nap, Kanada, Banff Nemzeti Park
Björn Olafson sajnálkozva nézett fel a hatalmas mamutfenyőre. Ez volt a környék legnagyobb élő fája. Akkor élte virágkorát, amikor mamutok és kardfogú tigrisek járkáltak körülötte. Nagyon öreg volt, és Björn sajnálta, hogy ki kell vágni. Ám dr. Hans Müller, a nemzeti park vezető botanikusa szerint előbb-utóbb kidől, és akkor értékes, még „életre való” fák tömegét viszi magával az enyészetbe.
Nekiállt, hogy megtisztítsa a munkaterületet.
Öt órával később
– Te vagy az?
Elsie legelragadóbb tulajdonsága az volt, hogy sosem dühöngött, ha Björn későn vagy elkésve ért haza.
– Bocsáss meg, de nem hagyhattuk félbe. Müller fényszórókat hozatott, hogy befejezhessük még ma…
– Hát az nem sikerült, mert már holnap van… – kuncogott Elsie.
Björn odahajolt, és megcsókolta Elsie-t, aztán belekotort a nadrágzsebébe.
– Nézd! Hoztam neked valamit!
– Mit? – Elsie kíváncsian felkattintotta az éjjeli lámpát.
Björn a fény miatt hunyorgott, majd a szája elé kapta a kezét, mert óriásit tüsszentett.
– Bocsánat! Nem tudom mitől… – egy szabálytalan alakú tárgyat nyomott Elsie kezébe. – A gyökerek közül fordult ki…
– Gyökerestől szedtétek ki? – csodálkozott a nő.
– Nem, dehogy. Csak az alsó harmada megdőlt. Volt küzdelem, gondolhatod.
Elsie kíváncsian nézegette a tárgyat, és Björn megint tüsszentett.
– Csak nem fáztál meg? – aggodalmaskodott az asszony.
– Inkább csak allergia… Ez egy megkövesedett fatörzs-darab, Müller szerint a dinoszauruszok korából.
Elsie gyönyörködve nézegette a tenyérnyi követ, ami a törzs széléből törhetett ki. Opál színekben játszott, helyenként sima volt, máshol rücskös.
– Azért különleges, mert falevelek vannak rajta. Megkövesedett tűlevél maradványok – magyarázta lelkesen Björn a rücskökre mutatva. – Müller azt mondta, volt egy odú a törzsben, és valami állat faleveleket gyűjtött be oda.
Elsie elgondolkozva nézte a rücsköket, nem tűntek falevélnek. De hát hogyan is tűnhettek volna annak, annyi év után! Csoda, hogy megmaradt belőlük valami.
– Mekkora volt a törzs?
– Nem nagy. Egy fiatal fáé lehetett. Amikor kiemeltük, kétfelé tört, pont az odúnál. De az egyik vége elég mélyen volt. Holnap elvisszük a látogatóközponthoz.
– Köszönöm, hogy gondoltál rám!
– Mindig gondolok – mosolygott az asszonyra Björn szeretettel. Kifújta az orrát. – Na, megyek fürdeni!
Elsie visszabújt a takaró alá, és mire Björn kiért a szobából, már aludt is. A megkövesedett fatörzsdarab szépen csillogott az éjjeliszekrényen, a lámpa fényében.
Mínusz 359. nap, ugyanott
– Björn nem tud ma bemenni, Müller úr – mondta a telefonba Elsie. – Rettenetesen náthás, de kikúrálom!
– Én izs reddenedesen dáthás vagyok! Bindengi az!
Orrfújás hallatszott a telefonból, és Elsie-t elöntötte az ingerültség. Ez megfertőzte Björnt, aki pedig csak szökő évente beteg.
– Benjen el a doktorhoz! – mondta Müller. – Ez egy járvány! Binden emberem beteg! Érti? Háápci!
– Binden…?
– Binden, igen… valabennyi, érti?
– Jó, elmegyünk Kirem dokihoz…
Elsie letette a telefont, és elsötétült az arca. Mi az, hogy minden embere beteg? Mit szedtek ezek össze?
Mínusz 352. nap, ugyanott
– Itt a karantén, tessék – szólt bele Elsie a kagylóba vidáman.
– Doktor Kirem vagyok, Elsie – hangzott fel a vonal túlsó oldalán a férfihang. – Jó hírem van! Az égvilágon semmit sem találtak a férje orr- és garatváladékában. Semmi ismert kórokozót, úgy értem. A többiekében sem.
– Gondoltam, hogy nem komoly. Mindannyian átestünk rajta, és kutya bajunk. Mire én megkaptam, Björn már meg is gyógyult. Két nap alatt. Alig bírom itthon tartani.
– Ha maguk is jól vannak, akkor semmi okom arra, hogy ne engedjem Björnt munkába.
– Alleluja! – kurjantott fel Elsie, és telefonnal a kezében kisietett a férjéhez a kertbe, aki aggodalmas arckifejezéssel állt a szilvafa mellett.
– Kirem doki telefonált. Feloldotta a karantént!
– Mondtam, hogy fölösleges! – bólogatott Björn, és tovább nézte a fát. – Azt hiszem, kiszárad.
– Az hogy lehet? Volt elég eső! – mondta Elsie, aztán körülnézett. – Te jó ég, Björn! Mit műveltél a kertünkkel?
– Csak megpróbáltam rendbe tenni egy kicsit. Mindig panaszkodsz, hogy sosem csinálom meg – mentegetőzött a férfi, bár az eredménnyel ő sem volt elégedett. – Talán túlmetszettem… egy kicsit.
– Mindegy – vont vállat Elsie. Csak nem fog a férjével összeveszni pár túlmetszett növény miatt. Bár, ami azt illeti, a kertjüknek annyi. – Most pedig, sipirc dolgozni! Müller jó néven veszi, ha magadtól mész be, és nem várod meg, hogy ő hívjon.
Björn örömmel hagyott fel a pusztulóra fordult kert pátyolgatásával. Bármihez nyúlt, az kezdett elsárgulni…
Mínusz 348. nap, USA, Minneapolis, Nemzetközi Erdőgazdálkodási kongresszus
Dr. Hans Müller félrehúzódott a fogadáson hömpölygő tömegtől. Ez elképesztő! Két napja sincs, hogy kitette a lábát a nemzeti parkból, és az igazgató máris üvöltve hívja fel, hogy a látogatóközpont környéke pokolian néz ki. Meg hogy a kivágott óriás körül teljesen tönkretették az erdőt. Müller valóban tapasztalt némi sárgulást a kivágott hatalmas fa körzetében, de ez magyarázható azzal, hogy megsértettek egy csomó gyökeret, amikor a megkövült fácskát kiszedték a földből. Az igazgató dilije, hogy minden megkövesedett fát vigyenek be a „Kővé vált erdőbe”, amit a látogatóközpont kertjében állítottak fel.
Persze ott is volt némi sárgulás. Látta, mielőtt útra kelt, de előfordul az ilyesmi. Majd helyrejönnek a növények.
– Valami gond van, Müller doktor?
Helena Goitié, az elismert francia növény genetikus lépett oda hozzá egy pohár pezsgővel a kezében.
– Hát, ami azt illeti… – Müller eltette a mobilját –, éppen most akartam leszúrni a vezető kertészemet, mert elszáradnak a látogatóközpont növényei.
– Ami azt illeti, az emberei valóban nem jeleskednek – nézett Müllerre Helena enyhe bosszúsággal. – Tegnap vettem egy mamutfenyő dugványt az ajándékboltban, és mára elpusztult.
Müller felkapta a fejét. A nemzeti parkból minden évben szállítottak mamutfenyő meg metasequoia dugványokat a kongresszusra. Odahaza a látogatóközpontban is árulják ezeket. Nagyon népszerűek a turisták között, annak ellenére, hogy csak hozzáértő kezekben maradnak életben. De Helena Goitié keze éppen eléggé hozzáértő. És, hogy egy nap alatt elpusztult, az szinte kizárt!
– A boltban be akarták cserélni, mondván, hogy megsérülhetett a szállításnál, de nem volt mire! – folytatta Helena.
Müller értetlenül bámult a nőre.
– Minden dugvány elpusztult mára! – magyarázta Helena. – Pedig tegnap még zöldek voltak.
– Biztosan a boltban tárolták őket rosszul.
Helena válaszolni akart, de váratlanul hatalmasat tüsszentett. Akkorát, hogy jól fésült frizurája összeborzolódott, és a pezsgője a kezére löttyent. Félrefordult, hogy kifújja az orrát. Müller segítőkészen elvette tőle a poharát.
– Gözönöm…
– Küldök önnek dugványokat, amennyit akar. Szakszerűen csomagolva, jó? – ajánlotta Müller megsajnálva a nőt.
– Köszönöm! – tette el a zsebkendőjét a nő. – Maga igazi comme il faut!
Mínusz 346. nap, ugyanott
Talán tízen ha voltak a négyszáz fő befogadására tervezett előadóteremben. Arnold Saméba a szekció elnöke mentegetőzve lépett oda Müllerhez. Zsebkendőt szorongatott a kezében.
– Zörnyen zsajnálom – mondta iszonyúan náthás hangon. – Bindengi gidőld…
– Hát, azért nem mindenki – nézett a jelenlévőkre Müller. Akik az előadására vártak, láthatóan mind egészségesek voltak. Azaz nem. Egy nő tüsszentett.
– Az orvozsok zerint be gel regeszteni a gongr… háápci! Bodzsánat…
– Nem vagyunk valami sokan… – Helena Goitié lépett oda hozzájuk. Ő volt a nap második előadója.
– Maga nem náthás? – nézett rá Müller.
– Nem. Mára, mintha elfújták volna. Igaz, tegnap ágyban maradtam. Bosszankodtam is, mert volt pár érdekes előadás, de úgysem tudtam volna figyelni. És mára, az előadásomra, rendben kellett szednem magamat.
Müller mobilja megszólalt.
– Elnézést! – mondta Helenának és Arnoldnak, aki csak intett, hogy sebaj, és az orrfújással foglalkozott. Felvette a telefont. – Itt Müller.
– Müller? Mikor ér véget az a nyavalyás kongresszus? Itt vészhelyzet van!
– Tesséék?
Müller elképzelni sem tudta miféle vészhelyzet fenyegeti a nemzeti parkot, amit vele, botanikussal akarnak megoldatni. Ha medvék szállták meg a látogatóközpontot, vagy dinoszauruszok támadtak fel, és vígan randalíroznak az erdőben turistákat ropogtatva, az nem az ő asztala.
– Te jó isten! Vérzik az orra!
Helena rémülten próbált segíteni Arnoldnak.
– Szorítsa el! A tövénél! Mindent összevérez! Mit csinál?
Arnold hevesen köhögni kezdett. Az ajkán is megjelent egy piros csík.
Müller ledermedt. A telefonban a főnöke üvöltözött, de nem figyelt oda.
Arnold fuldokolva köhögött. Az arcán szétkenődött a vér, amiről Müller nem tudta megállapítani, hogy az orrvérzésből vagy a köhögésből származik-e.
Az emberek összeszaladtak körülöttük.
– Orvost! Gyorsan! – valaki elrohant segítségért.
Leültették, de Arnold nem bírta tartani magát, erre lefektették az oldalára. A köhögése csillapodott, majd felerősödött.
– Mi folyik ott? Halló! – hallatszott ki Müller telefonjából.
Müller beleüvöltött a telefonba.
– Meghal itt egy ember, csak ennyi történik!
A hangja mintha átvágta volna a beteg körüli rémült zsivajt. Egy pillanat alatt halálos csönd lett. Még a beteg se köhögött, kimeredt szemmel bámult Müllerre, aztán fuldokolva levegő után kezdett kapkodni. Az emberek kétségbeesett tehetetlenséggel nézték a haláltusáját. Arnold hörgött és vonaglott, aztán elcsendesült.
– Meghalt! – nyögte valaki.
– Dehogy halt! Lélegeztessék!
Helena Arnold mellé térdelt, és erőteljesen nyomogatni kezdte a mellkasát a szív fölött.
– Egy… kettő, jaj!
Rémülten hagyta abba a szívmasszázst, mert Arnold ajkán vér buggyant elő. Tehát mégis a tüdeje vérzett.
– Ebola… – mondta valaki, és a döbbent csöndben ez a szó iszonyatos erővel robbant.
Vérzéses láz… mindannyian látták a filmeket… tudtak róla.
– Egy nagy francot! – kiáltotta Helena felállva, de azért arrébb húzódott a halottól.
– Mindenki beteg! Influenzás tünetek, és itt az első halott! – jelentette ki valaki.
– Vagy a covid egy új, vérzéses változata…
Ebben a pillanatban besiettek a mentősök.
– Hol a beteg?
A kongresszus orvosa viharzott be utánuk. Amikor meglátta a földön fekvőt meg a rémült társaságot, azonnal tudta, miről van szó. Odahajolt, és megtapintotta a nyaki ütőeret.
– Kérem – az orvos felállt a halott mellől. – Nagyon fontos, hogy ne essenek pánikba és senkinek se szóljanak…
A nő, aki már korábban is tüsszentett, kifújta az orrát.
– Mi folyik ott? – Kérdezte Müllert a telefonban a főnöke.
– Visszahívom Lamente úr, meghalt egy ember – mondta Müller, és kinyomta a telefont.
– A járvány… – kezdte valaki, de az orvos félbeszakította.
– Biztosan nem covid, és nem hiszem, hogy bármi extra szörnyűség lenne. A náthás esetek, bár el kell ismernem, szörnyen virulens egy náthával állunk szemben, meggyógyulnak.
– Én meggyógyultam… – sóhajtotta megkönnyebbülten egy férfi.
– Én is – tette hozzá Helena.
– Na, látják! Számos oka lehet annak, hogy ez az ember meghalt.
Müller ajkán volt, hogy mondja, Arnold is csak náthás volt, de elharapta a mondandóját. Látta a többieken a félelmet.
– Hamar kiderül mivel állunk szemben – magyarázta az orvos. – Kérem, mind menjenek a szobáikba, és lehetőleg maradjanak ott.
– Vesztegzárat rendel el? – kérdezte az egyik nő idegesen.
– Igen. Amíg a járványügyiek fel nem oldják.
– Én nem maradok itt egy percig se! – jelentette ki a nő, és az ajtó felé indult.
– Ne engedjék elmenni! – Kiáltotta az orvos fölöslegesen, mert öten ugrottak a nő után, és útját állták.
A nő sivalkodva tiltakozott, a többiek, ki-ki vérmérséklete szerint, csendesíteni próbálták. Az orvos a telefonjáért nyúlt:
– Menjenek vissza a szobáikba, kérem! – mondta a kapcsolásra várva, aztán a mentősökre nézett. – Hozzanak egy hullazsákot, és vigyék le a holttestet az alagsorba. Halló, igen, itt doktor Simenke… – arrébb vonult, hogy tájékoztassa a járványügyi központot a kialakult helyzetről.
– Én ugyan hozzá nem nyúlok! – jelentette ki az egyik mentős a holttestre nézve, mire a nő, aki az előbb menekülni akart, megint sikoltozni kezdett.
– Ebola! Ugye, hogy ebola? Mind meg fogunk halni!
– Hallgattassák már el! – szólt a nőt lefogva tartókra Müller, mire az egyik mentős teketória nélkül a nő szájára tapasztotta a kezét.
– Tüdőembólia! – mondta kapásból az orvos, miután befejezte a telefonálást.
– Vérzett az orra is! – kiáltott fel egy másik férfi.
– Ugyan, kérem! Ne hergeljük már egymást! – kiáltott rájuk az orvos. – Úgy viselkednek, mint a gyerekek! Pedig maguk mind tudós emberek! Állítom, hogy nincs ebola járvány! Ez nem az! Sima tüdőembólia. A náthajárvány és ez együtt eléggé zavaró, ezt elismerem, de ismétlem: ez nem ebola! És nem is covid. Mind menjenek szépen a szobáikba, és maradjanak ott, amíg nem intézkedünk. Ígérem, egykettőre kiderül, miről van szó! Csak ne okozzunk pánikot!
– Ha olyan biztos benne, hogy nem ebola, vagy covid, akkor miért különít el bennünket? – kérdezte egy másik nő.
– Márpedig biztosan nem ebola! – jelentette ki Helena. – Van egy enyhe náthajárvány, de én két nap alatt kikerültem belőle, és kutya bajom! És ezzel nem vagyok egyedül.
Müller érezte, hogy a telefonja rezeg a zsebében. Lamente piszok dühös lehet. A hülye kertje… De itt meghalt egy ember, és senki sem tudja mitől. Mert Arnold a náthája csúcspontján halt meg… Ott mocorgott az agyában a saját két napos náthája – ami képtelenség! Nagyjából két hete volt beteg még otthon. Nem hozhatta magával! Nem lehet összefüggés! Van valami járvány az biztos, hiszen a nemzeti park egész személyzete átesett rajta. Valamelyik turista hozhatta rájuk. Csak így történhetett. Itt meg ez a rengeteg ember. Miért ne jöhettek volna akár többen is betegen a kongresszusra?
Mínusz 340. nap, ugyanott
– Most már hazamehetek … igen … – Müller próbált nyugodt maradni. Lamente nem akarja megérteni, hogy karanténban volt. Nem mehetett haza. Kijöttek a járványügyiek, és mindegyiküktől vért, orr- és garatváladékot vettek. Megállapították, hogy a náthát egy náthavírus okozta. Nem covid, és semmi hasonló. Meggyógyultak, csak a szerencsétlen Arnold halt bele mert gyenge volt az immunrendszere. Újabb haláleset nem történt, feloldották a zárlatot.
– Sietek. Az esti gépre kaptam helyet… – mondta Müller a főnökének. – Jó, igen … értem.
Befejezte a beszélgetést. Nem tudja, mit műveltek a fiúk a távollétében a látogató központtal, de Lamente iszonyú dühös. Megcsörrent a szobatelefonja.
– Müller? – hallotta Helena hangját. – Csak el akartam búcsúzni, és azt akarom mondani, hogy vettem egy másik dugványt. Pontosabban kettőt. Az ajándékbolt kapott újabb szállítmányt. Gondolom, ezt maga intézte el.
Így történt, mert behozni lehet dolgokat egy karanténba, csak kivinni nem. Egy erdőgazdálkodási kongresszuson, nem lehet megtörni azt a hagyományt, hogy minden résztvevő vegyen egy fácskát, akár a boltos miatt pusztult el az első szállítmány, akár nem.
– Remélem, szép fái lesznek! – mondta a nőnek.
– Kicsit kókadtak, de majd otthon rendbe hozom őket – közölte Helena, aztán elbúcsúzott.
Mínusz 339. nap, Kanada, Banff nemzeti park
Müller döbbenten állította meg a kocsiját a látogatóközpont kapujában. Éjjel érkezett haza, és értelemszerűen nem látta a tájat. Reggel, amikor kilépett a teraszra, döbbenten nézett körül a kertjében. Itt valami nagyon nincs rendben! Az összes fa és cserje levele beteges sárgászölden bólogatott felé. A sétányon száraz leveleket görgetett a szél.
Ám ami otthon várta semmi volt ahhoz képest, ami a látogatóközpontnál tárult elé. Mintha az ősz végén jártak volna, de nem csak a lombhullatók sárgultak, barnultak el teljesen és hullatták le a leveleiket, hanem az örökzöldek is. Pontosabban szólva az a szó, hogy örökzöld ez esetben értelmét veszítette, mert ezeknek a növényeknek is éppen úgy lecsupaszodtak az ágai, mint a többié.
Müller a birodalma kapujában állva a legszívesebben elsírta volna magát. Mi történt itt? A látogatóközpont mögötti erdőben a fák csupasz ágakkal integettek neki, mintha csak búcsúznának.
– Főnök! – Björn rohant felé a látogatóközpontból izgatottan.
– Meddig terjed? – kérdezte az udvariassági formulák mellőzésével Müller.
– Le a tóig – felelte Björn –, ott még elég zöldek a fák.
– Mi a csuda történt itt?
– Fogalmunk sincs főnök! Egyszer csak elkezdtek sárgulni. Marilyn szerint nagyon nagy a baj. Valami vírusfertőzés!
– Milyen vírus?
– Nem mondta. Marylin nagyon vár már, főnök! A lelkemre kötötte, hogy küldjelek be hozzá a laborba amint megjössz! Persze Lamente is alig vár.
– Először Marylinhez… – döntött Müller, és sebes léptekkel elindult. – Szólj Lamentének, hogy mindjárt megyek.
*
Marylin, a nevével ellentétben, férfi volt. Méghozzá egy alacsony, középkorú és meglehetősen csúnya indián férfi, akire azért ragadt rá a Marylin becenév, mert rajongott Marylin Monroe-ért. A saját indián neve, a Saesketche Keewehe eléggé kimondhatatlan volt, és nem tűrte, hogy lerövidítsék, vagy becenevet alakítsanak ki belőle.
Amikor Müller belépett a laborba Marylin az ablaknál ült, és bánatosan bámult ki a télies, lomb nélküli tájra.
– Hát te, csak üldögélsz itt? – kiáltott rá Müller ingerültebben, mint szerette volna.
Az indián nem vette zokon a hangnemet. Tehetetlenségét jelezve széttárta a karját.
– Van, hogy semmit sem lehet tenni, Hans.
Ő volt az egyetlen, aki a keresztnevén szólította Müllert, és akinek Müller ezt a bizalmaskodást eltűrte. A rossz nyelvek szerint Müllert a felesége is Müllernek szólította annak idején és azért váltak el, mert az asszony egyszer, véletlenül lehansozta…
– Mi a fene ez a negatív hozzáállás!? – döbbent meg Müller.
– Ez nem negatív hozzáállás, Hans, hanem egy vírus. Ilyet még nem láttam. El kellene küldeni a járványügyieknek. Az ilyen különleges dolgokat általában kotyvasztja valaki. Vagy jön valahonnan. A világűrből, vagy a mélyből.
Az indián beletörődő nyugalmában volt valami, ami lebénította Müllert. Ha ő azt mondja, hogy nem lehet semmit tenni, akkor az úgy van. De ez akkor is…
– Elküldted a mintákat?
– Téged vártalak.
– És Lamente?
– Azt sem tudja mi az a vírus. Ez ráadásul nagyon hatékony. A növények immunrendszere semmit sem tud vele kezdeni. Teljesen idegen. Tulajdonképpen nem is vírus…
– Hát mi? Viroid?
– Kisebb. Virino. Csak egy nukleinsav molekula darab.
– Ez egy elméleti részecske, nem bizonyított, hogy létezik – rázta meg a fejét Müller. Igaz, hogy Marylin zseni, de ez azért tőle is túlzás. – És te megtaláltad? Ebben a laboratóriumban?
– Valójában nem. Csak feltételezem. De minden jel erre utal. A fertőzött sejtek jól működnének, csak éppen nincs bennük klorofill. Márpedig azt egy kisiskolás is tudja, hogy klorofill nélkül a zöld növények elpusztulnak. A zöld növények elpusztulásával, pedig megszűnik a Földön az oxigén utánpótlás, és nincs ami megkösse a szén-dioxidot. Hogy a növényi tápanyagforrás zömének elvesztéséről ne is beszéljünk…
Müller elgondolkodott. Ha ez a virino – már ha létezik – hasonlít a klorofill képződését kódoló nukleinsav-molekulára, akkor elvonja a klorofill szintézist végző fehérjéket a saját reprodukálásához, tehát nem képződik klorofill. Ez nagyon nagy baj.
– Feltéve, hogy igazad van: hogyan terjed?
– Azt még nem tudom. De egy biztos, nagyon gyorsan. Főleg a látogató meg a szerviz útvonalak mentén.
Müller ledermedt. Az emberek terjesztenék?
– Mikor kezdődött?
– Amikor az a náthajárvány volt.
Marylin áthatóan nézett Müllerre. Nem mondta ki, de sejttette, hogy a nátha és a klorofillhiány összefügghet!
– Istenem! Marylin, küldd el azokat a mintákat! Azonnal!
Mínusz 337. nap, Atlanta, Amerikai Járványügyi és Betegségmegelőzési Központ (CDC)
Amikor dr. Martin Lang belépett a főnöknője ajtaján dr. Amanda Schultz felnézett a számítógépéből.
– Mitől olyan ideges, Lang doktor? – kérdezte nyugodtan. Amandát a covid egyáltalán nem, és talán egy világméretű ebola járvány sem zökkentette volna ki a nyugalmából. Meggyőződése szerint járványok mindig is voltak, de ilyen apparátus a járványok elszigetelésére és legyőzése eddig még sosem állt az emberiség rendelkezésére.
– Miért érdekel bennünket egy növényi vírus, Lang doktor?
– Ami azt illeti, nem vírus, hanem virino, és nem csak a növényeket betegíti meg.
– Ez új.
– Több telefonbeszélgetést folytattam doktor Hans Müllerrel, és doktor Sa…se… Keveseve vagy mi…, vagyis Marylinnel a kanadai Banff Nemzeti Parkból, és minden részletet tisztáztunk. A virino létezik, és nagyon ősi. Várok még mintákat, de sejtésem szerint a dinoszauruszok korából való. Sőt, akár ez okozhatta a dinoszauruszok kihalását.
– Megfertőzte volna a dinoszauruszokat?
– Egyáltalán nem. Elvette az életterüket.
– Tudja, hogy nem szeretem sem a találós kérdéseket, sem a rejtvényeket. Tényeket kérek.
– A tények: tömeges náthajárvány a nemzeti parkban, ahonnan a mintákat kaptuk és Minnesotában a kongresszuson, ahol a Banff Nemzeti Park egyik vezetője előadást tartott, és ahová a parkból szállítottak növényeket. Két nap alatt lezajló erős nátha utóhatás nélkül. Rendkívül virulens kórokozó, vagyis mindenki megkapja aki kapcsolatba kerül vele, az inkubációs ideje nagyon rövid, tehát a betegség tünetei pár óra alatt kifejlődnek. Az emberi immunrendszer könnyedén, általában két nap alatt legyőzi. Állati megbetegedést nem tapasztaltak, legalábbis az emberéhez hasonló tünetekkel.
– Ha jól értem, azt akarja sugallni, hogy e virinónak mondott kórokozó miatt zártuk karanténba Minneapolisban a Nemzetközi Erdőgazdálkodási Kongresszus résztvevőit. Eddig azt hittük, hogy vaklárma volt.
– Igen is meg nem is. Ismert patogénre vizsgáltak. Vagy valami új variánsra. Találtak is pár esetben náthavírust a mintákban, hát mindenki azt hitte, ez a ludas. Virinóra senki sem gondolt. Pedig ott van a betegektől vett vér-, orr- és garatváladék mintákban. Minden mintában.
– Megtalálták? Egy hipotetikus részecskét?
– Már nem hipotetikus. Az, amiknek gondoltuk. Nukleinsav darab.
– Értem. Egy hipotézis bizonyítást nyert – bólintott Amanda elégedetten. Egy pillanatra elrévedt, hogy ebből szép publikáció születhet, aztán visszatért a tényekhez. – Tehát, Lang doktor: a maga virinója nem csak a növényeket betegíti meg, hanem az embereket is, de az emberek maguktól meggyógyulnak. Járványügyi szempontból, tehát érdektelen.
Martin megrázta a fejét.
– Nagyon is érdekes, bár nem a szokványos módon. A növényeket megöli. Legalábbis a zöld növényeket. Kérem, Schultz doktor! Az emberiséget még sohasem fenyegette akkora veszély, mint ez. Ha a zöld növények elpusztulnak, a földi élet mostani formája kihal. Eltűnnek az erdők, mezők, a vizek planktonjai. Sivár pusztaság lesz a Föld. Mindenki megfulladt vagy éhen vész. Ez történhetett a dinoszauruszokkal… Aztán a virino is visszaszorult. Nem pusztulhatott ki, mivel nem él valójában…
– Mese, Lang doktor. Ez csak mese. Viszont a veszély valós. Találják meg az ellenszerét. Ott kell lennie azokban az emberekben, akik meggyógyultak.
– Igen Schultz doktor. Engedelmével Minnesotában már elkezdtük begyűjteni a meggyógyultaktól a mintákat. És kiterjesztenénk a mintagyűjtést a nemzeti parkra is.
– Tegyék. Mekkora a járvány kiterjedése?
– A Banff Nemzeti parkban és a környező területeken, ahonnan kiindult, súlyos a helyzet – felelte Martin. – A banffiek elmondták, hogy a növényeknek megvan a sajátos kommunikációs rendszere. Kiválasztanak vegyi anyagokat, és érintkeznek is egymással. Terjeszthetik és nyilvánvalóan terjesztik is a fertőzést. Minneapolisból mindenfelé vittek a Banff nemzeti parkból származó mamutfenyő dugványokat.
– Mindenhová?! – Amanda önkéntelenül megborzongott.
– A távol kelettől kezdve Európán át Afrikába… Szó szerint mindenhová. Ez egy nagyon neves nemzetközi kongresszus volt, rengeteg résztvevővel.
– Légi felvételeket kérek – jelentette ki a nő visszakényszerítve magát szokásos szenvtelen ügyintéző szerepébe. – És mennyi idő alatt pusztul el egy növény?
– Növénye válogatja. Először csak lehullatja a leveleit és „téli álomba” kerül, nem tudom, hogy mondják ezt a botanikusok…
– Teljesen mindegy. Tehát akkor a növények egyelőre nem pusztulnak el, csak alszanak.
– A lombhullatók „alszanak”, de nem tudjuk, meddig bírják klorofill nélkül. Az egynyáriak egyértelműen elpusztulnak, ahogyan az örökzöldek is.
– Értem – bólintott Amanda, és próbálta megőrizni a hidegvérét. – Abból amit elmondott nyilvánvaló, hogy nemcsak a növények, az ember is közvetíti. A nátha kiválóan alkalmas a fertőző anyag terjesztésére.
– Van más is – mondta Martin –, mivel a gyógyult emberekben tünetmentesen ott van a virino, és fertőz, úgy tűnik, nem lehet megállítani a terjedését.
Amanda szenvtelenül nézett a beosztottjára.
– Ha nem lehet, akkor nem is próbáljuk megállítani, hanem legyőzzük. Rajta! Folytassák, amit elkezdtek! Ha van ellenanyag, akkor lesz permetezőszer!
Mínusz 333. nap, ugyanott
Dr. Martin Lang és a két vendég bevonult Dr. Amanda Schultz az irodájába. Velük volt Anton Levjajev is, az ellenanyag-zseni. Azt szokták mondani, hogy amit ő nem tud megcsinálni, azt nem is lehet. A Földön legalábbis.
– Megérkeztek a kollégák a Banffből. Doktor Hans Müller – kezdte bemutatni a vendégeket Martin –, és doktor Sas…
– Saesketche Keewehe – segítette ki az indián mosolyogva.
Martin roppant borús volt, de Levjajev sem látszott vidámnak, és ebből Amanda tudta, hogy nincsenek jó híreik. – Éppen arról vitatkozunk, hogy megoldható-e a probléma globális méretű oxigénfejlesztéssel és széndioxid-lekötéssel – tájékoztatta főnöknőjét Martin. – Megvan ehhez a technológia, csak méretnövelést kell csinálni.
Müller kevés meggyőződéssel bólogatott.
– Csak éppen eddig még nem sikerült a méretnövelés! – mordult fel Levjajev.
– Nagyobb az esélye, hogy ki tudunk tenyészteni ellenálló növényfajokat – mondta Marilyn, és most nem mosolygott.
– Amelyekben a klorofillt lecseréljük valami más, fényenergiát megkötő anyagra – morogta Müller enyhe gúnnyal –, „semmiség”, csak újrateremtjük a növényvilágot.
– Egyelőre úgy tűnik, nincs más megoldás – mondta Marilyn, és próbált bizakodónak látszani.
– Uraim! – szólt rájuk Amanda. – Ha jól értem a szavaikból, nem sikerült ellenanyagot készíteni.
– Nos, Schultz doktor – kezdte el a tájékoztatást Levjajev –, a fertőzésen átesett emberek biológiai mintáiban változatlanul ott vannak a virinók, de ellenanyag nincs. Az emberi sejtek egyszerűen megtanulták figyelmen kívül hagyni az idegen nukleinsavat. Fogalmunk sincs, hogyan, mert ennek nincs semmi biokémiai jele, vagyis nem tudtunk azonosítani egyetlen olyan anyagot sem, ami ezért lenne felelős.
– Mármint mérhető biokémiai jele nincs – pontosított Marilyn –, mert ha van is ilyen anyag, az olyan minimális koncentrációban fejti ki a hatását, ami még a jelenlegi csúcstechnikákkal sem mérhető.
– Valójában óriási szerencsénk van – vette át a szót Martin –, hogy a virino a klorofillhoz oly igen hasonló szerkezetű hemoglobin szintézisét nem gátolja. Ha ezt tenné, már egyikünk sem élne. És ha így vesszük, egy időzített bombán ücsörgünk. Ott van a sejtjeinkben az anyag, amelyik bármelyik pillanatban ellenünk fordulhat.
– Persze ki tudja, hány ilyen van a sejtjeinkben – jegyezte meg Marilyn, csak úgy magának. – És hány, látszólag a semmiből előcsapó betegségért felelősek…
Amanda rámeresztette a szemét az indiánra. Ez mese kategóriának tűnik, mégis lehet benne igazság.
– Maradjuk a tények talaján! Mik a tervek? – kérdezte a nő tárgyilagosan.
– Két irányban kutatunk – folytatta a beszámolóját Levjajev –, egyfelől tovább dolgozunk annak az ellenanyagnak a kifejlesztésén, amely lebontja a virinót, másrészt megpróbáljuk módosítani a virinót, hogy ne gátolja a klorofill szintézisét.
– Százszorosára növelve annak a kockázatát, hogy a virino a hemoglobin ellen fordul – mordult fel Marilyn.
– Ugyan már! – legyintett ingerülten Levjajev, de Amanda egy határozott kézmozdulattal leintette a kitörni készülő vitát.
– Kérem, uraim! És mi a helyzet a fertőzés forrásával?
– Ahogy gondoltuk, a virino a Banff Nemzeti Parkból származik – bólintott Martin.
– Akkor indult el a náthajárvány, amikor kivágtunk egy öreg, pusztulófélben lévő mamutfenyőt – bólintott Müller –, és a gyökerei közül kifordult egy megkövesedett fa. Marilyn arra gondolt, hogy abban lehetnek zárványok…
– Megtaláltuk benne a virinót – vette át a szót Marilyn. – Amikor kivették a földből, két darabra tört egy odúnál, amiben megkövesedett tűlevelek voltak, így szabadult ki a fertőző anyag.
– Viszont nem találtunk benne ellenanyagot – tette hozzá Martin.
– Akkor ezzel nem jutottunk előbbre – szögezte le Amanda, és átfutott az agyán, hogy Martin elmélete a dinoszauruszok kihalásáról talán nem is jár olyan messze a valóságtól. Előkerült egy fertőzőképes nukleinsav darab a régmúltból. Persze lehet, hogy a kővé válás ideje alatt lett fertőzőképes, és semmi köze a dinoszauruszok kihalásához.
– A másik lehetőségünk az – tért át a saját témájára Marilyn –, hogy kialakítunk egy olyan klorofillt, aminek a szintézisét nem gátolja a virino.
– Ami valójában már nem klorofill – jegyezte meg Müller.
– Szerintem ez nem megoldás – rázta meg a fejét szent meggyőződéssel Levjajev –, meg fogjuk találni az anyagot, ami semlegesíti a virinót! Valahol léteznie kell ilyennek! Mindennek van ellenszere!
– Vizsgáltak állati mintákat? – kérdezte Amanda, és Martin egyszerre bólintott Levjajevvel.
– Az ember környezetében lévő állatokban már ott van a virino anélkül, hogy tüneteket okozna – felelte Martin. – Kutyákban, macskákban, lovakban, baromfiakban, de még csak tizenkét faj vizsgálatára volt lehetőségünk.
– Folytassák a munkát, hátha találnak valamelyik fajban ellenanyagot! – mondta Amanda, és Levjajev elhúzta a száját:
– Iszonyú kevesen vagyunk egy ekkora munkához!
– Mozgósítsanak mindenkit, akit lehet! Prioritást kapnak – bólintott oda neki Amanda, majd Müllerékre mutatva Martinhoz fordult. – Intézze el az áthelyezésüket! A Nemzeti Parkban már úgysincs munkájuk.
– Elnézést, Schultz doktor – mondta Marilyn –, az áthelyezésünk jó ötlet, de nem ide. Felállítanánk egy központot olyan kiváló tudósok alkalmazásával, mint Helena Goitié, és megpróbálkoznánk az ellenálló klorofill kialakításával.
– Nonszensz. Nem teremthet új élőlényeket – hördült fel Levjajev.
– Miért ne? – nézett rá áthatóan Marilyn. – Ha jobban tetszik, ne tekintse őket élőlényeknek, ne is nevezzük őket növényeknek! Tekintse őket olyan ehető biomechanikus gépeknek, amelyek képesek a napsugárzás energiájával oxigént termelni és felhasználni a szén-dioxidot!
– Ebben a súlyos helyzetben minden megoldási javaslat megfontolandó – döntött Amanda. – Állítsa fel a kutatóközpontot, Saesketche doktor! Minden támogatást megszerzek önnek.
Müller nem tudta, min ámul el jobban, azon, hogy ilyen könnyen zöld utat kaptak, vagy azon, hogy Schultz doktor, talán a fehér emberek közül egyedülállóként, helyesen ejtette ki Marilyn nevét. Marilyn pedig, talán mindkét ok miatt, elmosolyodott.
>Mínusz 102. nap, ugyanott
Dr. Amanda Schultz az ablakánál állt, és a teret nézte. Valaha zöld park pompázott itt. Most csupasz fák meresztették az égre szürke ágaikat. A fű helyett a porból emelkedtek ki gyászosan. Még nem vágták ki őket abban a reményben, hátha sikerül kifejleszteni az ellenanyagot, és akkor talán feléleszthetők lesznek. Elmúlt a tél, zöldellniük kellene, de nem teszik. A fagy nem ártott a virinónak. Az épületből mindenhonnan eltávolították a cserepes virágok maradványait, művirágok vették át a helyüket. Tömegesen haltak ki olyan állatfajok, amelyeket nem tudtak etetni a rendelkezésükre álló szaprofita, azaz korhadékbontó növényekből, gombákból és bizonyos fajta moszatokból készített, szintetikus anyagokat is tartalmazó tápokkal. Őserdők enyésztek el, és a fotoszintetizáló növényi élet talán már csak alvó gyökerekben és szunnyadó magvakban rejtőzött. A más növényeken élősködő növényi fajok is majdnem mind kihaltak, hiába nem függtek közvetlenül a klorofilltól, mivel már nem volt min élősködniük. Az egekbe szökő élelmiszerárak miatt az embereket fenyegető éhínség már a középosztályt is sújtotta.
Amanda új érzéseket fedezett fel a lelkében. Sosem gondolta volna, hogy ezek valaha is a közelébe férkőzhetnek, és lám, a sírás fojtogatta a torkát, ahogy a tájat nézte. Minden fronton keményen küzdöttek. Baktériumokkal fermentáltattak tápanyagokat, az emberek otthon szeméten neveltek gombákat, hogy legyen mit enniük nekik és az állataiknak. A szintetikus élelmiszeripar szárnyakat kapott. Talán ez volt az egyetlen jó, ami az utóbbi hónapokban történt. A világ legtöbb országában szükségállapotot vezettek be, és tíz állam közül kilenc visszaállította a halálbüntetést. Dél-Amerika mélyén, a kopár, vörös partok között kanyargó Amazonas mentén és Afrikában felütötte a fejét a kannibalizmus. És ezek csak morzsák voltak abból a rettenetből, amelyen át az emberiség útja vezetett.
Amanda mondása, hogy járványok mindig is voltak, de ilyen eszköztár még sosem állt a rendelkezésükre, értelmét vesztette, mert nem tudták leküzdeni a járványt. A járvány állította meg önmagát. Győzött, és győzelmének az lett az eredménye, hogy nem tudott tovább terjeszkedni. A pusztítást, amit okozott, azonban nem lehetett semmissé tenni, és a virino ott várakozott az élő sejtekben.
Amanda felnézett az égre, és arra gondolt, még ha tudnának, se mehetnének el erről a bolygóról, mert a fertőzés lehetőségét magukkal vinnék. Hacsak az új világ, ahová mennének, nem lenne olyan hely, ahol nincs szükség klorofillra. De az a világ akkor duplán idegen volna…
– Igazgató asszony! Schultz doktor!
Amanda megpördült, talán gyorsabban, mint nyolc hónappal ezelőtt tette volna, és enyhe meglepetéssel nézett Martinra, aki ott állt az íróasztala előtt. Hogy került ide?
– Elnézést, de megjött a jelentés… – mentegetőzött Martin.
– Mi a helyzet az ellenanyaggal? – szakította félbe Amanda.
Martin keserves képpel válaszolt:
– A rehovoti vakcinától ötven önkéntes halt meg. A módosított virino belekapcsolódott a hemoglobin-szintézisbe. Marylinnek igaza lett. A szimulációk szerint ez nem volt lehetséges, állatkísérletet pedig nem végezhettünk.
Amanda már szinte bosszúsan legyintett a kezével.
– Tisztában vagyok ezekkel a részletekkel, Lang doktor. Viszont Saesketche doktor éppen most küldött egy jelentést. Állítólag sikerült létrehoznia az első olyan algatelepet, amely klorofill nélkül, illetve egy klorofillt helyettesítő, általa rontánnak nevezett molekulával állít elő oxigént és végez széndioxid-asszimilációt.
– Hallottam róla – Martin nem tűnt túl meggyőzöttnek.
– És? – nézett rá Amanda.
– Nem tudom – vont vállat Martin. – Abban nincs semmi új, hogy tudunk szerves molekulákat, például klorofillt szintetizálni, az is egy dolog, hogy ezeket módosítani is tudjuk, de új, mesterséges növényfajt létrehozni…
– Márpedig Saesketche doktor nem az a fajta, aki a levegőbe beszél. – Amanda hangja szigorúbban csengett, mint szerette volna. – Holnap ki akar telepíteni egy körülbelül hét kilogramm tömegű rézalgatelepet az óceánba.
Martin bólintott. Attól, hogy laboratóriumi körülmények között működik valami, még nem biztos, hogy odakint a nagyvilágban nagy tömegben is használható. A méretnövelés trükkös dolog.
– Rézalgát mondott?
– Olyan tengeri moszat, amelyben a klorofill központi magnéziumatomját rézzel helyettesítették, no meg több más változtatást is végrehajtottak a molekulán. Azt állítja, hogy a rontán hatékonyabb, mint a klorofill.
– Hová akarja kitenni a… rézmoszatot?
– Az óceánba. A Jorn-sziget déli partjánál. Az egy ideálisnak tűnő hely. Jól védhető a tengeri állatoktól és minden mástól. A hadsereg őrzi. Állítólag két héten belül kiderül, hogy sikeres-e az új faj.
Martin a főnöknőjére nézett. Ha valóban izgalom feszült a hangjában, a világ már soha többé nem lesz ugyanaz.
Mínusz 90. nap, Atlanta, Nemzetközi Kreatív Botanikai Válságelhárító Központ
– Az isten szerelmére, Marilyn – kiabált a mobiljába Müller –, mit szórakozol velem!? Ötödszörre hívlak, miért nem veszed fel!? Mi van azzal a nyavalyás bálnával?!
– Ne idegeskedj már, Hans! A tenger itt sekély, a bálna nem tud odajutni az új algatelephez. Ő is csak élni akar – mondta Marilyn bánatosan. – Megpróbáltuk megetetni szintetikus eleséggel, de nem fogadta el. El fog pusztulni…
– És a rézmoszat?
– Azzal nincs baj, Hans! Szépen gyarapszik. Jók itt a körülmények. Végzi a dolgát, ahogy kell.
– Akkor miért nem vetted fel a telefont? Már azt hittem, valami baj van.
– Éppen pakoltam. Visszamegyek, folytathatjuk a munkát.
Müller nem mert hinni a fülének. Egy hete érezte ezt a reménykedést utoljára, amikor Marilyn jelentette, hogy a rézalgatelep túlélte az áttelepítést. De aztán megjelent az a bálna, és a görcs beleállt a gyomrába, hogy az állat valahogy hozzáfér az algákhoz, és felfalja őket.
– Kitesszük a kettes és a hármas telepet is h… – mondta Marilyn, de a hangját elnyomta egy panaszos, sípoló, majd csattogásba átmenő hang. Talán az utolsó bálna hangja.
Mínusz 1. nap, Kanada, Banff Nemzeti Park
Björn Olafson az oxigéngenerátor-telepen dolgozott gépkezelőként. Lényegét tekintve a munka ugyanaz volt, mint amit addig kertészként végzett: egy, a Földnek és az emberiségnek oxigént gyártó és szén-dioxidot lekötő rendszer karbantartása. Korábban ezt a rendszert növényeknek nevezték, ma gépeknek.
Björn nem tudta, hogy a telep körül a fák élnek-e még. Nem is akarta tudni. Jobb volt hinni Csipkerózsika-álmukban. Az elmúlt időszakban sikerült elszaporítani a klorofillt nem tartalmazó növényeket, a gombákat és a szaprofita moszatokat. Az üzletek polcain elérhető áron szintetikus élelmiszerek bőséges választéka várta a vevőket. Azzal, hogy újra volt mit enni – legalábbis a fejlett világban –, a pánik és a bűnözési hullám kezdett lecsengeni.
Ellenszert ugyan még nem találtak, de a virinók szerencsére nem „támadták meg” a hemoglobint. Persze nem volt jó érzés, hogy van az emberi sejtekben valami, ami bármikor ellenük fordulhat, de megtanultak együtt élni ezzel, már addig, amíg valaki megtalálja az ellenszert.
Ami a rózáknak elnevezett új növényeket illeti a három hónapja elért áttörés tartósnak bizonyult. Az eddig tizennyolcra gyarapodott kísérleti rézmoszat telepről másnap, a nulladik napon megindul a rózák elterjesztése szerte a világon.
A Kongó és az Amazonas partjain őserdő helyett zuzmódzsungel burjánzik majd. Mostanra a zöld helyett a piros a reménykeltő szín. Ha a rózák mindenfelé elterjednek, a Föld vörös felszínű bolygó lesz, Terra Rosae, a rózák bolygója, vagy egyszerűen csak Terra Rosa. Ami egyelőre nagyon is kívánatos végeredmény.
És koránt sincs vége… („a folytatás a Virokalipszis című regényben olvasható”.)
