Juan Móricz ordítva ébredt, de egy erős kéz azonnal belefojtotta a hangot.
– Csönd! Veszélyben az életed!
Juan végre felismerte a sámánt.
– Nem lehetsz valóságos… – Juan elkapta Hulema karját. A sámán éppen olyan kézzelfogható volt, mint amikor megmentette a shuar indiánoktól, akik meg akarták gyilkolni, mert a Tayos barlangokban tilosba tévedt.
– Az agyad vetít ki, de a testem az enyém – mondta a sámán, és kirántotta a karját Móricz markából. – Az időm, viszont véges! Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Ha elviszed őket a Fémkönyvtárba, megölnek, hogy eltussolhassák, amit ott megtudnak.
– Dehogy! – Ült fel Móricz. – Az emberiségnek joga van megtudni a múltját!
– Azért jöttem, hogy segítsek. Van, amit megmutathatsz, és abból látni fogod, készen áll-e az emberiség megtudni az igazságot. – Hulema tett egy mozdulatot a levegőben, mire egy térkép rajzolódott ki Móricz előtt. – Ez itt a Coangos folyó – bökött rá egy pontra. – Ide vidd őket!
Juan Móricz belenézett a térképbe.
– Itt ereszkedtünk le 1969-ben az ecuadori expedícióval is. Bár sikerült megerősíteni a barlangrendszer létezését, nem fogadták el a fotókat és a mintákat döntő bizonyítékként, ezért vagyunk most itt a British Múzeum tudósainak szakmai támogatásával – mondta kedvetlenül, és a sámánra nézett, aki bólintott.
– Így van. Kövessétek a folyót, bontsátok ki itt az omlást, és olyat mutathatsz nekik, ami… Nos, meglátjuk! Vigyázz az életedre! – mondta és eltűnt.
– Mielőtt leereszkedünk, szeretném megkapni a biztosítékot arra, hogy a leleteket sértetlenül a helyükön hagyjuk! – mondta pár órával később Juan Móricz Stanley Hallnak a központi sátorban.
Hall vezette a British Múzeum és az ecuadori kormány közös expedícióját a tiszteletbeli vezetővel, Neil Armstronggal.
A csapat a biztonsági személyzeten és a teherhordó indiánokon kívül tudósokból állt. Olyanokból, mint Peter Knox, Isaac Pitman és Thomas Erlington régészek, Ian Grey antropológus, Peter Wattings fizikus, Alfred Houghton múzeológus, Bradley Smith geológus, Alec Ridgewald fotós és persze Móricz barátja, a kincsvadász és kriminalisztikai szakember Juan Lendvay, akivel 1954-ben Móricz együtt szökött meg az ÁVH-tól Magyarországról.
– Maga kürtölte szét a világon, hogy az emberiség valódi őstörténete van azokra a fém lemezekre, meg a barlang falaira vésve. Megbízóim aktívan részt kívánnak venni az írásos anyag megfejtésében – nézett mélyen Móricz szemébe Hall.
– Nagyjából egy napi járóföldre van a célterület – mondta Móricz Hulema térképére gondolva.
– Egy napi járóföldre? – döbbent meg Hall. – Miért, mekkora ez a barlang?
– Ez egy barlangrendszer. Valószínűleg több ezer kilométeres, igazi labirintus, rengeteg elágazással.
A hetven méter mély kürtőben leereszkedve bejutottak a barlangrendszerbe. Móricz biztosan vezette el őket a terembe, ahonnan a beomlott járat nyílt.
– Egy baseball pálya – suttogta Armstrong lenyűgözve a hely méretétől, és körbemutatott: –, nézzék ahogy a padló emelkedik a falak felé. Ez bátran lehetett egy lelátó. A régészek mindenben csillagvizsgálót, meg kultikus helyet látnak, holott az életnek sok más oldala is van! Pontosabban sokkal több a más oldal. Az ott középen a pálya volt, akármit játszottak is.
– Gránitlapokkal burkolt falak és padló… – ámult Erlington.
– Burkolt a csudát! – Ellenkezett vele Knox –, csak mesterségesnek látszik, de az egész természetes képződmény. Számomra ez teljesen nyilvánvaló.
– Számomra az a nyilvánvaló, hogy a sziklafalak andezitből vannak, ami természetes körülmények között nem fordul elő együtt a gránittal. A gránitot igenis idehozták valahonnan, méghozzá hatalmas mennyiségben – mondta a Smith, a geológus.
Knox válaszra nyitotta a száját, de Hall felemelte a kezét.
– Ráérnek érvelni és vitázni az urak, de most ki kell robbantanunk a járatot, ahol Móricz úr mutatja.
A robbanás hangja sokszoros visszhangot vert a teremben, és egy nagyjából kétszer egy méteres nyílást tárt eléjük. Móricz ment előre, és a többiek a felfedezés izgalmával követték.
– Itt rajzok vannak a falon! – kurjantott fel Smith.
A vésett írás sűrűn fedte a falakat, és mintha a jelek – évezredes őrtállóként – figyelték volna őket.
– Itt a bizonyíték, hogy valaha ezen a helyen egy fejlett civilizáció virágzott… – mondta Lendvay diadalmasan.
– Nagyon jól tudjuk – szakította félbe Pitman –, hogy a spanyol hódítás idején egész inka csapatok tűntek el a föld színéről, bújtak el a barlangokban. Nyilvánvalóan az ő művük…
– Ez nem inka! – szakította félbe Erlington. – De nem is tiwanaku, vagy moche! Ez merőben más!
– Itt képek vannak! – szólt rájuk Houghton. – Ezek dinoszauruszok!!
Odarohantak a muzeológushoz, ahol a falakon színes festmények mutatták a régiek életét. Meghökkenve bámulták az ábrázolásokat.
– Ők is találhattak csontvázakat, és kiegészítették azokat a fantáziájuk szerinti állatokká! – vonta meg a vállát Pitman.
– Meg az esze tokját! – mutatott Erlington egy olyan ábrára, amin egy brontoszaurusz szerű állat látszott a hátán egy olyanféle szállító kosárral, amilyet az elefántokra szokás feltenni. A kosárból emberek néztek ki, méghozzá díszes sisakokat viselő emberek. A szauruszt egy egyszerűen öltözött, ám négy karú ember hajtotta fedetlen fővel. A következő állat, amelyik pontosan megegyezett ez előbbivel, kosarában egy furcsa lény terpeszkedett akinek püffedt, kuglibábú forma testéből polipszerű csápok nyúltak ki.
– Ez emberfeletti! – lelkendezett Armstrong. – Én az űrbe mentem csodát keresve, pedig a csoda itt van előttünk a földben!
– Nézzék csak! – mutatott előre Móricz, és leoltotta a lámpáját.
Csodálkozva meredtek rá, aztán egymás után mindannyian eloltották a lámpáikat. A folyosó padlója a porréteg alatt is jól láthatóan fénylett.
– Istenem! – suttogta Armstrong, és ahogy a bakancsával félre kotorta a port, eszébe jutott a holdraszállás, ahol ugyanezekkel a mozdulatokkal csak ugyanolyan színű porhoz jutott.
Itt azonban, ahol tisztára söpörte a padlót, szinte vakítóan ragyogott.
– Ne… ez nem lehet igaz! – nyögték többen.
Lendvay letérdelt, megtapogatta a padlót, de csak a csiszolt felületű kőlapokat érezte.
– Sugárzóvá tett kőzet… – mondta Wattings, a fizikus –, meg lehet változtatni egyes anyagok, zárványok molekulaszerkezetét, hogy sugározzanak. De ez, egyelőre csak elmélet.
– Hát ez valódi… – mondta Hall.
– Vagy fényforrásokkal felszerelt padlólapok… – gondolkozott hangosan Wattings. – Mikroled technika olyan kis fogyasztással, ami évezredekig működhet.
– Hát nem értik?! – kiáltott rájuk Armstrong lelkendezve. – Akármi is ez, messze felülmúlja a mi technikai lehetőségeinket! Világítás kellett nekik hetven méterre a föld alatt, távol minden bejövő járattól, és megcsinálták!
– El kell vinnünk ezekből a padlólapokból párat – jelentette ki Pitman, de Wattings felhorkant:
– Arra nem gondol, hogy ez itt egy funkcionális egység, és ha megbontja, tönkreteheti?!
– Biztosan nem fogunk követ törni! – szólt rájuk Hall. – Menjünk tovább!
Alec Ridgewald, a fényképész szaporán kattogtatta a gépét.
A következő teremben a padló csillogása jelentősen lecsökkent, viszont a mennyezeten egy simára csiszolt, hatalmas ovális fénylett lámpaként. A mennyezeti fényforrás egy fényhengert különített el fénysugaraival a barlangterem közepén. Középen, a padló halovány fényétől övezve egy fényszoba állt.
Lendvay volt az, aki elsőként legyőzte az ámulatát, és áthatolt a sugarakon. Móricz követte, bár a lelke mélyén tartott attól a tudástól, amivel pillanatokon belül szembesülniük kell.
Odabent fehér, a szem számára mégis elviselhető ragyogásban, pontosan középen, három kőláda állt, három hatalmas kőszarkofág. Legalább másfél méter magasak és hat méter hosszúak voltak.
– Ők vannak benne, akik itt éltek! – suttogta Hall, első alkalommal mutatva elképedést.
A szarkofágfedelekre az ősi művész ráfaragta azok fekvő szobrát, akiket ide temettek. Csakhogy a középsőn egy kuglibábú látszott, akinek a testből nyolc vastag polipkar kígyózott elő. Kettőt keresztbe fektettek a mellén – már ha a mellkasa volt a test felső része, és a „fejrészére” apró, geometrikus ábrákat faragott a szobrász nagy precizitással, talán az érzékszerveit, de egyik sem hasonlított szemre, szájra vagy orr-ra… Igen, ez kétségtelenül egy idegen lény volt, három karján talpszerű korongokkal, míg a másik ötből nyolc-nyolc ujjszerű nyúlvánnyal. Ez az élőlény ült a képen a dinoszaurusz hátán a kosárban, és a teste a csápjaival együtt az öt vagy akár a hat métert is elérhette.
– Sivának is sok karja van… – suttogta Erlington megpróbálva párhuzamot találni az általa ismert valósággal.
A polip jobbján nyugvó alak elsőre embernek látszott, de a homloka közepén is volt szemnyílása, és a mellén keresztbe tett két karja mellett másik kettő a teste mellé simult. Legalább öt méter magas lehetett.
– És ez a kutyájuk?! – röhögött Pitman, mint aki semmiképpen nem akarja átadni magát a rádöbbenésnek, hogy valaha másféle értelmes lények is élhettek e bolygón, mint a homo sapiens vélt ősei.
A harmadik szarkofágfedél egy tirannoszaurusz szerű, erős, karmos lábon álló, hosszú, izmos farkú lényt ábrázolt. Mellső végtagjai szabályos emberi kézben végződtek, és a fejformája is emberien gömbölyű volt magas homlokkal, fitos orral, két szemmel és viszonylag kisméretű szájjal, amiből nem lógtak ki agyarak.
– Az evolúció egy lehetséges útvonala – suttogta Knox. – Ilyen lett volna az ember, ha a dinoszauruszokból fejlődik ki.
– Ostobaság – torkolta le Móricz. – Ez a lény a dinoszauruszokkal egy időben élt, és nyilvánvalóan értelmes volt. Nézze meg a koponyaméretét.
– Három faj – suttogta Armstrong –, három teljesen eltérő faj, és a képviselőik együtt nyugszanak idebent a fény templomában, azt jelezve, hogy békében éltek együtt.
Móricz bólintott. Milyen kifejező, hogy a „fény temploma”. Milyen különös és felkavaró ez a tudás!
Ridgewald csak mostanra tért magához annyira, hogy fényképezni kezdjen.
– Fogadok, hogy a szarkofágok üresek! – mondta Pitman Móricznak. – Morbid egy tréfa, akárkinek köszönhetjük.
– Leszedhető a fedelük! – közölte váratlanul Grey, és már tolta is el egy kallantyú segítségével a szauruszforma lényről a fedelet.
– Ne! – kiáltotta Lendvay, de már hiába, a szarkofágból sűrű, füstszerű levegő tört elő, aminek furcsa fűszeres illata volt, és amikor szétoszlott, láthatóvá vált a halott bebalzsamozott teste gondosan becsavarva gyolcsba, amire ráfestették az arcát. Virágokkal volt teleszórva a holttest, amelyek, szinte szemmel láthatóan porladtak semmivé, de a test állta a próbát, a gyolcskötés nyilvánvalóan megvédte. Ugyanolyan volt, mint akit a kőszobor ábrázolt, legalább négy méter magas, de így is valamivel kisebb a másik kettőnél, mégis félelmetesebb – talán ragadozószerű külleme miatt.
– Tessék! – mondta Grey diadalittasan. – Nyitható fedél, és nincs semmi trükk, az nyugszik a koporsóban, akit vártunk.
– Zárja vissza, mielőtt elporlad! – parancsolt rá Hall.
– Évezredekig pihent itt békében – mondta csöndes rosszallással Móricz, mire Armstrong megrázta a fejét:
– Maga hozott ide bennünket, uram, és mondhatom, jól tette. Jót tesz emberi nagyképűségünknek szembesülni azzal, hogy nem mi vagyunk az egyetlen és legtökéletesebb értelmes faj. Talán tanulunk ebből. Talán megtanuljuk tisztelni azt, ami nem mi vagyunk, ami nem szoros értelemben vett emberi.
Megéjszakáztak a fénytemplom közelében a barlangban, és másnap visszamentek a táborba.
Móricz egész úton két szót sem szólt. Nagy titok ez, túlságosan is nagy. De talán sikerül kormányzati támogatást kapni a feltáráshoz és a dokumentáláshoz. A Fémkönyvtárat az ecuadori kormány már védelem alá helyezte, a Fénytemplomot is az alá kell vetetni!
Lendvayt másfajta gondolatok gyötörték.
– Hall könnyen kaphat olyan parancsot, hogy szabaduljon meg a veszélyes szemtanúktól – súgta Móricznak, amikor másnap este a táborban lefekvéshez készülődtek. – A British Múzeum tudósait könnyű lesz hallgatásra bírni, féltik az állásukat, az életüket. Hall biztonsági embereit köti a titoktartás, de mi nem tartozunk egyik csapatba sem!
– Ne szaladjunk ennyire előre! – szólt rá Móricz, de Lendvay szavai beleégtek a lelkébe. Találtak óriás csontvázakat a XIX. század végén Észak-Amerikában több felé is, Minnesotában, a Death Valleyban, a Grand Canyonban… és hol láthatóak ezek? Milyen tudományos közleményekben lehet olvasni e leletekről? Sehol. Sőt, hírlapi kacsa hírüket keltik. Maga Móricz sem gondolta volna, hogy valóban éltek óriások a Földön, holott a Bibliai is egyértelműen beszél erről. De ez csak egyik oldala a dolognak. A három szemnél és négy karnál zavaróbb a polip- és a raptorszerű ember létezése. Már ha lehet rájuk azt mondani, hogy ember…
– Bejöhetünk? – harsant odakint Hall hangja.
– Természetesen – kiáltotta Móricz.
Hall és Armstrong léptek a sátorba.
– Nagyon hallgatag lett, professzor – mondta Móricznak Hall kertelés nélkül.
– Maga sem látszik túl derűsnek – nézett rá Móricz.
– Ridgewald egy órát kínlódott a filmek előhívásával, de egyetlen fénykép sem sikerült, már a tényleg értékes leletekről készültek közül – sóhajtotta Hall.
– Hogy mondja? – kérdezte Móricz értetlenül.
– Jól érti, uram – bólintott Armstrong letörten –, mintha valami sugárzás tönkre tette volna odabent a filmet. Talán, ami a padlóból árad…
– Uraim! – szólt rájuk Hall. – Mindez nem számít. Rádión azt az utasítást kaptuk, hogy nem hozhatjuk nyilvánosságra, amit találtunk. Viszont a múmiákat elszállítjuk, a fali rajzokat grafikusokkal lerajzoltatjuk, mert a filmek elégnek odalent, és ahogy ezzel végeztünk, berobbantjuk azt a járatot.
– Kitől kaptuk ezt az utasítást?! – kérdezte Lendvay némi éllel a hangjában.
– Teljesen fölösleges ezt eltitkolni! – erősködött Móricz. – Az emberiség javát szolgálná, ha megtudnánk az igazságot az eredetünkről.
– Magasabb fórumok szerint: NEM szolgálná senki javát! – mondta Hall határozottan. – És meg kell esküdniük, hogy soha, senkinek nem beszélnek arról, mit találtunk odalent. Sőt, alá kell írniuk a titoktartási…
– A Fémkönyvtárban minden le van írva! A falakra van vésve és a táblákra. Amit most találtunk az a bizonyíték… – kezdte Móricz, de Armstrong, rá csöppet sem jellemzően, félbeszakította:
– Nincsen Fémkönyvtár, uram. Csak szokásos barlangrajzok. Nincs eredettörténet, és nem láttunk idegen lényeket! Se élve, se holtan. Csodálatos földalatti termeket és járatokat találtunk, de a tudósok még nem egyeztek meg abban, hogy van-e köztük emberkéz által épített.
– De hát ez hazugság! – kiáltotta Lendvay.
– Ez a parancs. Első megközelítésben késő rézkorra datált leletekről van szó, cserépedény töredékekről, a szokásos barlangrajzokról és Spondylus kagylóból készült ékszerekről – mondta Hall annyi jóindulatú figyelmeztetéssel, hogy Lendvay csendesítően karon ragadta Móriczot, majd kijelentette:
– Aláírunk bármit, és nem beszélünk!
– De legalább azt engedjék meg, hogy részt vegyünk a leletmentésben! – kérte Móricz.
– Sajnálom, de erre nem lesz mód – csóválta meg a fejét Hall. – Nem engedhetem. Viszont, ha el akarnak menni, azt nem akadályozom meg. Jó éjt, uraim!
– Jó éjszakát! – búcsúzott Armstrong is, és jelentőségteljesen hozzátette: – Talán nem is jártunk odalent. Én biztosan nem.
Másnap hajnalban két alak ereszkedett alá a kürtőben, aztán csendesen végigjárták az expedíció útját a fénytemplomhoz.
Móricz zsírpapírral és szénkrétával kopírozott le pár vésett szöveget az oda vezető folyosón.
– Furfangos ötlet, bár nem tudjuk mi van odaírva – mondta Lendvay, miközben tartotta a zseblámpát, aztán, amikor Móricz végzett, hozzátette: –, de azt tudod ugye, hogy ez nem bizonyít semmit?
– Nem bizony… – az idegen hang élesen, és idegekbe vágóan csapott le rájuk. Az alulról jövő világításban csak lassan ismerték fel, hogy aki fegyvert szegezve áll velük szemben, az Forest, Hall embere.
– Hát maga…? – csodálkozott rá Lendvay, mire Forest felnevetett:
– Biztos voltam benne, hogy visszajönnek ide. De itt a nóta vége!
Közelebb lépett Móriczhoz, nehogy elvétse a lövést, aki felnevetett.
– Sosem találják meg a Fémkönyvtárat, ha lelő bennünket!
– Ezek után már nem számít – húzta félre a száját Forest. – Most pedig adios, „uraim”!
Eldördült a lövés, de nem Móricz, hanem Forest teste dőlt meg furcsa szögben, miközben a lábuk elé zuhant.
Lendvay füstölgő revolverrel a kezében karon ragadta, és futásra kényszerítette Móriczot. Lövések dördültek mögöttük. Forest két társa folyamatosan tüzelve rohant utánuk. A menekülők átrohantak a Fénytemplom termén be az egyik kivezető járatba, de itt megindult a lábuk alatt a talaj, és hiába kapkodtak támaszték után, alázáporozó kövek között zuhantak lefelé, míg bele nem csapódtak az alsó folyosó padlójába.
Még talpra sem vergődtek, amikor odaföntről újabb görgeteg indult útjára, két ordító, hadonászó testet sodorva magával. Móricz és Lendvay tovább rohantak a járatban ám váratlanul egy hatalmas kő magasodott előttük. Zsákutca! Móricz sarokba szorított vadként világított körbe, és megtalálta a monolit alatti rést. Valamelyik földrengés mozdíthatta el a kőlapot, és Lendvay – más menekülési lehetőség híján – már mászott is át a nyíláson.
Móricz követte a félhomályos terembe, amelyet halványan megvilágított az ismeretlen fénytechnika. A kő alól éles fénysugár vágott utánuk, majd felbukkant egy fej mire Lendvay felragadott egy követ, és lesújtott. Móricz a szája elé kapta a kezét a brutális tett láttán.
– Mi van már?! – türelmetlenkedett a másik üldöző, és rángatni kezdte halott társát.
Lendvay ráordított:
– Takarodjon innen!
– Úgysem úszhatják meg élve!! – kiáltotta üldözőjük.
Egy darabig csöndben lihegtek a monolit két oldalán, míg üldözőjük dühösen belerúgott a kőbe, és társát ott hagyva, káromkodva elindul visszafelé.
– És most? – kérdezte Lendvay, de Móricz a félhomályba meresztett szemmel elindult a terem közepe felé.
Lendvay vetett egy utolsó pillantást a holttestre, amely szinte lezárta mögöttük a bejáratot, aztán Móricz után fordult. A látvány, ami elé tárult, egyszerre volt ijesztő és elbűvölő. Mintha egy múzeumba jutottak volna. A tompa éjszakai megvilágításban, körülbelül másfél méter magas emelvényeket látott, amelyeken különböző méretű tárgyak álltak.
– Olyan, mint a… – motyogta Móricz megzavarodva, és vadul gondolkozott, hogy ez nem lehet a Fémkönyvtár múzeum terme, mert az egészen másfelé van.
– Mind arany! – kiáltotta Lendvay, és tartótól tartóig szaladt. Szemügyre vette a tárgyakat, amelyek között állatokat, embert és növényeket ábrázoló szobrok is sorakoztak.
– Ezek egy másik kultúra emlékei, mint a szarkofágok – mondta Móricz Lendvay nyomában járva teljesen a látottak hatása alatt.
– Ismeretlen állatok… – mutatott Lendvay egy különös, gyíkszerű, ámde hat végtagú lényre és a szárnyszerű propellerekkel rendelkező, a leginkább mókusforma állatkára.
– Ismeretlen emberfajta.
Móriczot inkább az emberábrázolások nyűgözték le. Elsőre mindegyik homo sapiensnek látszott, de volt bennük valami nagyon archaikus, és nem csak klasszikus értelemben vett nőket és férfiakat mutatott be a kiállítás. Egyesek végtagjai idomultak bizonyos funkciókra, akadt amelyiknek aránytalanul nagy volt a feje – sokféle variációban, amely formák funkcióját egy fejlett társadalomban legfeljebb csak sejthették. Hirtelenjében vagy húszfélét különítettek el, de négy karú, háromszeműt sehol sem találtak.
– Talán fejlődési alakok – állt meg Móricz egy sima felületű tábla előtt, ami szivárványosan fénylett, és attól függően, milyen szögből nézte, mást mutatott. Az egyik irányból egyértelműen felnőtt embereket, a másikból egészen apró lényeket, talán gyerekeket, de ezeknek nyolc csápja volt, mintha polipként születnének és idővel alakulnának át. Ezt a lehetőséget támasztotta alá egy megint másfelől látható kép, ahol az egyértelműen fiatal egyedek már csak négy végtaggal, négy csáppal rendelkeztek.
– Keveredtek volna a polipszerűekkel…? – suttogta Lendvay kiszáradó szájjal, és most ő is úgy érezte, hogy ez a tudás még túl korai, ezt befogadni az ő neveltetésükkel, azzal a világnézettel, amibe beleszülettek, szinte lehetetlen.
Móricznak nem volt szava arra, hogy megfogalmazza az érzéseit.
– Innen vihetnénk bizonyítékokat – mondta végül Lendvay, de Móricz megrázta a fejét.
– Nem tudom, szabad-e ezt bizonyítani. Hulema bizonyára nem számolt az omlással, nem ezt akarta megmutatni.
– Márpedig ők is bejutnak ide – intett a fejével a monolit felé Lendvay.
– Eltusolják – Moricz elmosolyodott. – Értenek hozzá. De jobb lesz, ha akkor már nem vagyunk a közelben. A vízalatti folyón át kijutunk innen … ahol sohasem jártunk. Akárcsak Armstrong.
vége