Salánki Anikó: Közöd?

Alig múltam tizenhárom, hetedikbe jártam, amikor anyám úgy december elején közölte, hogy elválnak. Mármint apám meg ő. Én meg álltam a szoba közepén, szemben ott vibrált a tévé, hogy nem vettem észre, hogy mindig nyitva van? Néztem magam elé, anyám meg egyre hangosabban sipított, hogy már elintéztek mindent, megegyeztek, úgyhogy pakoljak.
Egy pillanatig azt hittem, hogy ez egy hülye vicc, amilyeneket mi is szoktunk a napköziben csinálni. Azt mondtuk múltkor Antinak, hívatja az igazgatónő, mert valakitől megtudta, hogy elszívott egy cigit. Szegény srác meg bekopogott, és azt mondta Irénke néninek, hogy soha többet. Az meg nézett a szemüvege fölött, hellyel kínálta, és megkérdezte, miről is van szó. Hetekig ezen röhögtünk, pedig nem kellett volna. Valahogy attól a pillanattól kezdve másként néztünk Irénke nénire. Addig is tudtuk, hogy más, mert nem üvöltözött, nem írt be mindenféle felesleges dolgot az ellenőrzőbe. Elképzeltem, ahogy a mellettünk lévő lakásban Marvin bácsi aláír valamit. Nem is tud írni. Ezért teljesen felesleges lenne vele közölni, hogy a két unokája közül melyik mit nem csinál úgy, ahogy a házirend megköveteli.
Ha nem lettem volna annyira magamnak való, biztos szólok neki, hogy most ment tönkre az életünk. Valakinek meg kellett volna mondani, hogy ez így nem kóser, meg olyan igazságtalan. Anya aztán fogta a cuccokat, taxiba ültünk, és már ott se voltunk. Út közben valami olyasmit hablatyolt, hogy Gyuszi bá’ a főnöke, meg hogy már régóta tart köztük ez az érzelmi kapocs. Kapocs! – hát ezen a szón felröhögtem, és egyáltalán nem lepett meg az a kis pofon, ami ezért kijárt. Aztán elmagyarázta, hogy viselkedjek, meg hogy van egy lány is, akit itt hagyott az anyja, szegényke, és majdnem elmorzsolt egy könnycseppet. Még jó, hogy idejében eszébe jutott a sminkje.
A leánygyermek nyolc év körüli lehetett, ott állt a kapuban, csíkos pólóban, a zoknija redőzötten lecsurgott a koszos tornacipőre. Anyám lebiggyesztette a száját, és fura orrhangon közölte, hogy az a rakás szerencsétlenség a mostohatesóm. Abban a pillanatban megszerettem a kiscsajt.
Ha anyám eleve, zsigerből utálja, akkor valakinek mellé kell állni. Ez leszek én, az ismeretlen bratyó, aki majd megmutatja a felnőtteknek. Mit is? A fene tudja, talán azt, hogy nem lehet azért velünk, kiskölykökkel mindent megcsinálni. A fazon, aki kijött a kapun, nem volt nagyon szimpi, de lényegtelen. Valamit dörmögtem az orrom alatt, és csak néztem, ahogy anyám majd elolvad, annyira odavan. Sose volt ilyen, amíg apámmal éltek, és azt nem értettem, hogy mi a francnak kellett annyi évet kihúzni egymás mellett, ha ennyire rühellték az együttlétet. Behúztam a kisbőröndöt az előszobába, és arra gondoltam, hogy egy csomó minden ott maradt a régi házban, de nem is érdekelt. A kiscsaj meg kapirgálta a falat, és olyan cincogósan mondta, hogy Gyöngyinek hívják, aztán szipákolt, és valami olyasmit nyöszörgött, hogy nem ő tehet róla. Az egészről.
Csórikám – gondoltam, hát azt hiszi ez a kis lüke, hogy nekünk, kiskorú szerencsétleneknek egyáltalán van valami köze bármihez is? Amúgy még jó, hogy volt egy kis szoba, anya ragyogott, hogy milyen kényelmes kis legénylakás, hát hogy honnan a jó francból szed ilyen múlt századi kifejezéseket? Most már fix, hogy bele van zúgva ebbe az öregedő hapsiba, azok csípik ezt a dumát. Elpakoltam, lefeküdtem a díványra, nyikorgott minden mozdulatra. Amíg el nem aludtam, az járt a fejembe, hogy mi lesz ezután?
Milyen lesz a karácsony, mikor megyek a nagyszüleimhez, hogy élünk ezután? Meg az, hogy egy év, és gimibe megyek, így mondta anya, én meg nem akarok. Valami normális szakmát kellene tanulni, a többit meg majd eldöntöm, ha magamtól is nagy leszek.
Amikor megnyikordult az ajtó, felnéztem. Gyöngyi állt ott, egy pöttyös tálca volt a kezében.
– Kakaót hoztam, meg kiflit – mondta, és letette az asztalra.
– Jól vagy? – kérdezte halkan, és csak most láttam meg, mennyire kedves arca van, meg furán vörös haja, ami szinte szikrázott a sötétben.
Ő meg csak állt az ajtóban, és mögötte felfénylett a lámpa, ezerrel. Mit lehet erre mondani?
Nem vagyok jól, sose voltam úgy igazán, mert lényegében senki nem törődött velem. Ja, hát kaja az volt, meg ruha is, sőt nyaraltam is, meg karácsonykor ajándékok lapultak a fa alatt. Akkor meg mit panaszkodjak?
Ráförmedtem, hogy utálom a kakaót meg a kiflit is, és húzzon innen.
Ő meg csak állt ott, kezében a tálca, aztán megfordult és szó nélkül kiment. Vörös haja egy pillanatra megvillant.
Csak a nagy csend. Én meg beleüvöltöttem a nagy semmibe, jó nagy késéssel, hogy: – Közöd?
Nem válaszolt senki. Egyedül voltam.

További bejegyzések