Vajon hány
élet fér bele nyolc órába?
Transzgenerációs traumák
labirintusában,
örökölt sorsok árnyékából
próbálom a lényeget
kiemelni, átkeretezek,
lábaim alatt út kerekedik,
célomhoz közeledve
lelassítom lépteimet,
a hívatlan látogatót ritkán várják mosollyal,
körülöttem minden hallgat,
csak az út pora pletykál
az ott élőkről,
a szomszédok tekintete bekísér
a házba, az ott felejtett,
ötvenéves
szegénységbe, nem ereszt,
kitartóan kapaszkodik hozzám a szándék,
de néha kevés,
az okokat jól ismerem,
néha kevés a nyolc óra, a heti öt nap,
egy élet, számtalan élet
körforgásában visszaköszön
a probléma,
ugyanazok a mintázatok,
néha üresek a
futott körök,
néha a futás is kevés,
olyankor
csónakká kell válnom, hogy magammal
vigyem a túlpartra vágyót,
máskor csillagok mellé bújok,
meglapulva
világítok utat,
voltam fény és félhomály,
megmentő és rongydarab,
annyi minden voltam már
és néha kimerít az annyi minden,
olyankor
a mélybe vetem magam,
kiszáradt tó partjára hullok,
az övéik helyett
a saját életemet
gondolom át,
néha magamnak kell
utat világítanom,
talán mégis egy másik utat,
a gátoldalon lecsurgó
ködben
feldereng egy ösvény, ám
mielőtt elsétálnék rajta,
hirtelen, az utolsó pillanatban
a semmiből előttem terem
egy gyermek,
tekintetét rám emeli és maszatos
műanyag figurát nyom a kezembe,
amit pár pillanatra megoszt velem.
2026. MÁRCIUSI PÁLYÁZAT
március 1, 2026
