Fábián Krisztina: Hajnal

Hegynek felfelé kaptat,
igyekezete homlokára fagy.
Zihál, opálos felhőt lehel maga elé,
benne szunnyad a kimondhatatlan.
A hegy tetején kushadó öreg ház felé veszi az irányt,
ráncokká aszott keze
a dermedt kilincshez ér.
Benyit, talpán hósarat vonszol.
A konyha közepén megáll.
Bakancsa köré tó olvad,
hullámai átcsapnak feje fölött.
Fuldoklását gyertya fénye szakítja félbe,
lángjánál felmelegszik.
Gondolatai lassan lebomlanak,
álmában friss,
hajnalillatú vendéget üdvözöl.
Dermesztő harangkondulás a falu felől.
Egy ideig megbűvölve nézi,
ahogy a hegy ormát sűrű csöndbe mártja a várakozás.
Aztán a mélybe zuhan.
Előtte még érzi a hajnalillat érkezését.