Fábián Krisztina: Blokád

Ezerkilencszázkilencven október vége volt,
istenem, már harmincöt éve! autó
száguldott veled a szolnoki kórházba,
illetve csak száguldott volna,
de a benzinárak emelése
elégedetlenséget,
az elégedetlenség blokádot szült.
Életed többi útja sem volt könnyű,
a start mező
a falu széli házikó küszöbén állt,
szegény földműves szülők
hét gyerekkel,
az út az iskoláig több kilométer
gyalog, a hideg napokon
felváltva jártatok,
akkor még nem kellett
jelzőlapra tenni
az iskolakötelezettség nem megfelelő teljesítését,
nem létezett gyermekjóléti szolgálat,
se jelzőlap, és lábbeli is csak egy pár,
amit meg kellett osztanod a testvéreiddel,
így mesélted később.
Kíváncsi voltál a világra
és a világ is kíváncsi lett rád,
aztán egyenesebb út következett
elvégezted az iskolát,
családot alapítottál,
dolgoztál,
ám a munka nem az életed része lett,
az életed lett a munka része,
mindenkinek jót akartál,
de mindenkivel jót tenni lehetetlen,
este hatkor hazaérve
utad a kazánházba vezetett, ott üldögéltél
gondolataidba mélyedve és a cigaretta elszívta előled az életet,
ezerkilencszázkilencven október végén,
épp a taxisblokád idején lettél rosszul,
autó vitt kórházba, de Szolnok előtt
megállított a blokád,
akárcsak a betegség
és nem fértél hozzá az úthoz, az utadhoz,
amelynek végén
a gyógyulást reméltük.
Hiábavaló volt a kérlelés,
a könyörgés,
a zárlat nem engedett,
nem nyitottak ajtót,
a blokád az blokád,
minden eljutni vágyóra vonatkozik.
Hiszen éppen ez a lényeg,
hogy mindenki vegye észre,
megálljon,
ne jusson el,
legalábbis ne időben.
Teljesen megbénult a forgalom,
ahogy az életünk is,
aztán a sofőr
kitalálta, hogyan kerülje ki a lezárást,
gáton és dűlőkön vezetett
– néha szükség van kerülőutakra –
végül bejutottál a kórházba,
megkaptad a kezelést,
utad a gyógyulás lett,
legalábbis azt hittem.
Utolsó estéden
a fotóinkat mutattad a betegtársadnak,
a családom, mondtad büszkén
de ezt csak később tudtam meg,
két nappal Mikulás előtt,
ezerkilencszázkilencven december
negyedikén.
Vittem a magam készítette mikuláscsomagot,
utam az ágyadhoz vezetett,
ám aznap a halál szült közénk blokádot,
elzárt tőled, láthatatlan
lábnyomoktól hemzsegett a folyosó és az ajtó nyitva állt,
a kórteremből steril lepedő
ordított kifelé, hogy nem érkeztünk időben,
de a blokád az blokád,
aztán végül ezt is feloldották,
elkísérhettelek utolsó utadra.