Azt szerettem volna,
ha nyújtjuk még kicsit,
egy kávéházi mokka,
szólhattál volna: csitt!
ne olyan hangosan,
másra nem tartozik.
De az idő rohan,
az ember meg veszít.
Ragyogott fenn az ég,
és izzott a nap.
Zöld, piros és sárga
úsztak az ég alatt.
A színek vibráltak,
kápráztatott a világ.
Hoztad kék ruhádat,
így emlékezem rád.
Tudtam, nem verseket
elemzünk mi ott,
pár szavad kétséget
semmit nem hagyott,
és kávéház helyett
más lett a helyszín,
A fekete felett
nem úszott tejszín.
Szerettem volna még.
Az idő elrepült.
Ma szürke fenn az ég,
a földre meg köd ült.
Várakozás-teli esték!
Már mind messze szállt.
Eltűnt mind a festék.
A világ szürkére vált.
