Fábián József: [engem semmibe se vesznek]
Engem semmibe se vesznek a fák,
nem meglepő,
hogy nem hiányzom nekik,
mint a víz, a levegő;
utoljára azt mondta egy ág,
ághegyről,
hogy nem vagyok én az istenük,
hogy otthagytam őket,
amikor lett volna szükségük
metszésre, permetlére,
meg mellé pár jó szóra,
hát most ne náluk ríjak, még télen se,
ne ott feküdjek ki a hóra,
hogy amikor az erdőt járom,
majd mind hátat fordítanak,
és amikor erősen tűz nyáron,
az ég tetejéről a Nap,
még be is állítják
minden levelüket élükre,
de ezt a leckét ingyen adják,
most nekem erre az életre,
még folytatta volna, de megkérdeztem,
miért, hogy erre, talán lesz még másik?,
mert ebbe a fás szótlanságukba az elmém
lassan már belevásik,
de már nem is felelt,
csak lengett fejem fölött némán,
és azóta sem erdő, sem kert
sosem is figyel énrám
csak várják a fák, hogy kiérjek közülük,
aztán titkokat sutyorognak,
de ahhoz már nincs közük
az ilyen vén bolondoknak.