Margarétás, kamillás rétek, hagyjatok!
A magam gyártotta értelem pán
célját lebontom, ahogyan szüzek a forró drapériákat.
Hidegvágóval, kalapáccsal járkálok napjaimban: a Holdon
a cipõpertlit kioldom, vegyétek tõlem, mint a sitten.
Torkomon az ereket kioldom, ahogyan isten elköti az
idõ csónakját rólam. Napfényes erdõkbe bújok, mint
az állat. Árnyékba bújok, mint a vadállat.
A magam gyártotta értelem vasát kettétöröm,
bár gyerekarcomhoz méltó: csillogó.
Az erek csíkjait adom, nyakamról eloldom a lélegzet
háromszín szalagjait. Lobogóm adom, adom
hazám is vissza. Engem szerettek és szeretni élesre
fentek, a lélegzet szalagjait gégémbõl kibontom.
Ki megy megdögleni a verõfényes, gyönyörû
délutánban? Ki szeret igazán énutánam? Ki megy
meghalni ebben az aranyszín, kedves hazában?
Az értelem pán
célját magáról vassal, szögekkel ki veri le
