Fábián István
EGY DIKTÁTORRA
Nagy Gáspárt szólítva
Ott volt. Átvirrasztott évektől
gyulladt szemeik előtt.
Nem vették észre.
Ott volt. Ahogy döglégy
lepi napon a húst.
Ahogy rabló csap a készre.
Ott voltak ők is.
Halántékra szorított kéttenyérrel.
Dobhártyára zuhogó vérrel.
Ott voltak ők is.
Emberkölykök farkasok között.
És ordasok maradtak az ordasok.
Ott volt. Mimikri,
mánusok nélkül óraszámlap.
Ők a jövőnek háttal álltak.
Ott volt. Arccal
a hatodik koporsónak.
Odalent arccal lefelé készült a holnap,
merült
a kátránypapír-szögesdrót csónak
magával rántva
az óriási leplet:
őket mind, a könnygázos jelent,
s az előre följelentett
jövőt, a létező dolgokból szőtt ember
valóságát, a szabadságot.
Szemhatárát veszítve fuldoklott
a tenger, tócsává szivárogva
az utcaporban.
Ott volt.
Minden elfordulásunkban ott van.
Itt vagyunk. A jelentett jelenkorban.
Fábián István
ÖRÖKTÉL: ELMÚLT NOVEMBER
Nagy Gáspárhoz
Bevonjuk az eget:
óriás vitorlát.
Horizontunk
póktojásos kulcslyuk.
Volt egy ország,
milyen ország?
Merre volt
se tudjuk.
Tépett sebszél,
légző hiány,
körötte úsznak
lüktető homokpadok
és áttetsző vásznak
tettetnek vérző lobogókat.
Megolvadt
puskagolyó a szívünk.
Bevonjuk az eget:
körömmel tépett
zászló a holnap.
Szívünkben az erek
rozsdás szögekké hajolnak.
Október halott.
Arccal lefelé fekszenek a holtak.
Nincsen holnap.
