Petőfi és a kétszáz éves zaj
Országod szétrúgták, mint a pelyvát,
lúgozott szavak, ferde jelentések
lélegeztetik lobogód selymét.
Végső, egyetlen futásod az örök jelenlét.
Forog július tele a világgal szemben,
szemed hasítják rohanó nádak,
Sebedből nyíló virág a szabadság:
szétpergő rózsa szédülő egekben.
Örökségem ez alkonyfényű nyár,
vágtass az én időmnek háttal,
ahol már semmi árulás nem ér.
Eltűnni nem tudsz: még vár dal,
tinta, papírlap fehér.
Az angyalok mindent fotografálnak,
szavaid végleg megtartanak:
Értelme leszel minden meghalásnak.
