[Mohai V. Lajos
Ingeborg Bachmann-nak írott versciklusára]
Honnét a remény?
Ha hullott körte fullad a kert sarába,
s az örök őszben – Isten halálsorán –
fák állnak glédában a nem múló télre ítélve,
a szentencia annyi: a biztos talán.
Hóhér mindig akad,
hiszen sorsunk az Idő. Elpazaroltuk korán
az összes szeneslovakat, bár
gyerekek voltunk akkor. Szélfútta
diólevélbe csavart báb a gyerekkor.
Mi volna biztató?
Talán hogy Rómában lomhábban jár az év,
mert ezer években kártyáznak vízköpő latrok
és angyalok, aranypénzekkel fénylenek szökő-
kutak. Járhatod szerelmes utad gyalog.
Halottas inged
kivasalva vár – ki volna leírni ezt a sort bátor!
s hogy A pusztulásban elég a szerelem. –
ki tudna a Ponte Sistón ócska érmét
földobva dönteni: elég vagy elég?
Miféle láz vetíti szénhordók lovából
arabs telivérré a Via del Corso paripáit,
miféle szerelem- és örök haláldiadal
alázta Róma gyilkos-áldozat oroszlánjait
az Argentína téren bűzlő cicákig?
Az örök város felett kerülő utakon jár a szél,
Róma a vergődő sirályok gyászától kísérve,
homlokán a megbillent Holddal lassan,
végtelen lassan a tengerbe merül.
Ami megmarad: a vízen forgó-kerengő diólevél.
Honnét a remény?
A hét domb s a Rózsa utca fölött
ugyanaz az űzött ég halad,
menekülnek tépett ködök.
Állócsillag parázslik talpunk alatt.
