Bámul a tenger az égre föl,
tükrébe az ég visszahull.
Jégszilánkos pára tündököl –
égtájakra feszített azúr
ideghártya az ívelt horizont:
szemhéja sosem csukódik,
nem vígasztalja lent se fönt.
Az idő vajúdik óriási fényben:
napot napokra dönt
az elsőktől a legutolsókig.
A nemlétezés a szépség mikéntje:
a minden semmi, mindenki látja –
az ablak a tengerre néz,
utolsó simítás az ablakkilincsen,
a szobasötétbe visszahull a kéz.
