Sötétség lódul a sötétből:
függöny hűvöse mozdul.
Fehér kézfejen lélegzetpára:
alvilági múzsák szuszognak.
Félálmok félelmeivel apró nevetés suttog:
álmot lehel az alvó homlokára.
Puha a csend, karcolhatatlan:
madarak álma hajnal előtt.
Az álom álmodik, zenét néz:
mint a lány, ki a mezőn virágot lépik.
Alszik titkával, süllyed-dagad a tenger:
mint világnyi vászon, szövődik a rét.
Néma az íj, a fecskehangú húr:
csak a múlás van, időlepelbe hímzett sötét.
A széles eget ludak takarják:
árulkodó tollak az éjben szerteszét.
De Ithaka Ithaka marad végig. Végig:
megtart a várakozás – és a látott zenék.
