Két életmű eltördelt képei, két hangon egybeforrva
Írta: Varjú Zoltán
© DunapArt Magazin – 2025.06.03.
Az Eltördelt képek nem csupáncsak egy közös kötetnek a címe, hanem egy történelmi és irodalmi létállapot sűrű és mély megnevezése, ami zsigerig hatol. Fábián István és Mohai V. Lajos írásai külön szólamként szólalnak meg, de közös terekben és közös csöndekben rezonálnak egymással, ahogy az olvasó elmerül az olvasása közben. A kötet súlyos, ugyanakkor lebegtetett időérzéke és sűrű líraisága a legjobb értelemben vett életirodalom, mely nem pusztán visszaemlékezik, hanem nyelvet és formát teremt az emlékezéshez.
Fábián István költészetét hosszú évek óta ismerem, így elvonatkoztatni nem tudok objektíven az eddig ismert életművétől, de bizton állítom, műveiben hűen visszaköszön: a személyes identitás, a történelmi tapasztalat és a művészi önértelmezés, melyek egymás metszéspontjában állnak össze, egységes képet formálva belőlük. Versciklusaiban és szabadverseiben egyaránt az egzisztenciális hűség a domináns: az ember, aki az emlékezet romjai között is ragaszkodik az erkölcsi és esztétikai követelményekhez. A grafikus és író egymást erősíti benne – ahogyan a látásmód lineáris vetülete sem külön értelmezi az alkotás vizuális terét és a nyelvi szerkezet sajátosságait. Fábián lírája tehát „rajzolt nyelv”, ami ugyanakkor radikálisan emberi és közéleti, amihez jól illeszkedik az Eltördelt képek című kötet, ami nem pusztán irodalmi, hanem egzisztenciális kordokumentum. A szövegtestek – prózai költemények, életútmozaikok, vallomások, interjú – egy olyan sűrű, többműfajú szövetrendszert alkotnak, ami a magyar kortárs líra egyik legsajátosabb hangján szólal meg. A kötet tematikusan és stilárisan is egyfajta ars poetica és ars vivendi. A cím – eltördelt képek – nem kizárólag a tipográfiai szétördelésre utal, hanem az identitás, a múlt, a családi örökség és az emlékezés fragmentálódására is kiterjed.
A nyitó ciklusokban az életművön végigvonuló nagyapaképek (Dul Károly, Fábián Gyula), valamint a generációs traumák adják meg a költői világ gerincét. A Halálsorsjegy című darabok az apátlanságból eredő genealógiai próza is lehetne nem csupán irodalmi, hanem történelmi és társadalmi olvasatot is kínál: a XX. századi magyar történelem egy családtörténeten keresztül emelkedik kollektív parabola rangjára. A szerző a személyes mitológia és a közös történeti emlékezet határvonalán mozog – mindezt egy erőteljesen lírai, helyenként balladisztikus, máskor expresszionista nyelven teszi.
A szerző költészete egyszerre érzelmileg átitatott és intellektuálisan rétegzett. A Lovak, világok gyászolói vagy a Vakütés című versek nemcsak tematikájukban, de retorikai erejükben is kiemelkedők. Az Állatszív, kötél, állatmagam című vers például egyfajta ember–állat határterületre helyezett önértelmezés, amely a létezés ösztönös és spirituális aspektusait egyesíti.
A kötet képzőművészeti vonatkozásait és grafikus–költői identitását Bence Erika interjúja teszi teljessé: világos lesz, hogy Fábián István számára a vonal nem egyedül formai ábrázolás, hanem világlátási eszköz is – a rajz és a vers egymásra felel. A vonal mint motívum a szövegekben is visszatérő jelentéshordozó.
Az eltördelt képek összhatásában mégis egy egységes kompozíciót tár elénk: a darabokra tört múlt és a belőle felépített új rend – egy nyelvileg és tartalmilag is megrendítő, nagy mű. A kötet külön értéke az önreflexió és a kulturális kapcsolódások rendszere: A szerző folyamatosan párbeszédben áll a magyar irodalmi hagyománnyal (Arany, Radnóti, József Attila, Tandori), és a jelen kortárs közegével is. Nyíltan vállalja kulturális és közéleti reflexióit, állásfoglalásait – ezzel valóban az irodalom szövetének (nem a kánon intézményének) válik részévé.
Mohai V. Lajos prózája ezzel szemben inkább történetszövet, amely elbeszéli, betagolja, és újraértelmezi az egyéni és kollektív múlt töredékeit. A Sneff-alak köré épülő epikai világ egyszerre lírai, ironikus, groteszk és mélyen tragikus. Mohai írásművészete egyszerre őriz és újraépít: leletmentést végez a múlt törmelékei között, ahol minden „eltördelt kép” mögött egy-egy megrendítően hiteles élethelyzet rejtőzik. Az ötvenhatos nemzedék tapasztalata, a kisvárosi gyerekkor, a Kádár-korszak rezignált kultúraélménye, a barátságok, az elhagyatottság, a szerelem – mind-mind az írás főszereplőjévé válik. De Mohai nem csupán memoárista, hanem egyfajta posztmodern Krúdy-utód: a melankolikus emlékezés, az önreflexió és az irónia árnyalt egyensúlya jellemzi szövegeit.
A két életmű együtt egyfajta generációs polifóniát alkot. A közös tér – kisvárosi és nagyvárosi lét, a rendszerváltás előtti és utáni évtizedek, a kortárs magyar kultúra perifériái – nemcsak helyszínei, hanem metaforái is az alkotói létezésnek. A közös mű tehát nemcsak dokumentál, hanem tanúságot tesz, hitet vall arról, hogy az írás, az alkotás nem választható megalkuvás, hanem sors vagy személyes végzet, szükségszerű és elkerülhetetlen.
Az Eltördelt képek Fábián István és Mohai V. Lajos közös kötete egy ritka irodalmi egymásra találás dokumentuma. Két önálló hang, két markáns irodalmi világ, melyek most párbeszédbe lépnek egymással – és az olvasóval. A kötet nemcsak egy érdekes olvasmány, hanem emlékezeti és erkölcsi élmény, ami: hiteles, megrendítő és emberi. Ajánlott minden olyan olvasónak, aki a művészetben az emberi mélység és hitelesség megnyilvánulásait keresi.
