évszakok, ablakom előtt bámész járókelők
Eltévedt harangok hûlő határban:
ami volt, erősebb.
Tavaszi sár fölött a szél:
ami lesz, ismerősebb.
Felfordult hassal megállt folyó:
ami van, az arc
merő seb, világol előre, hátra.
Őszre bámulok: ruhatárban véletlen kabátra:
elfércelt, félrevarrt mondat az élet,
holt-létből koholt ítélet.
Nem-mondott szavakból mégis
világnyi könyvtár épül.
Suttogás közelít lóduló sötétben:
füzetlapokként hajolnak az évek.
Szédül-pörög a falevél, lehull:
a szerelem mégis kiszépül.
