Az ég könnyű vásznán áthúzod kezed,
a szélben repeső-kéklő ruha fonákján
ujjaid árnya átszalad:
állsz az égbolttá dagadt
szappanszagú lobogásban árván,
mindig-csak-mindig egymagad,
ki egy ország csillagzó fattya lettél,
aki itt sose kellettél, akit nem szerettek.
Te engesztelhetetlen szívvel szerettél,
hiszen tudtad, az odaát mindig
csak-mindig odafönt van
az embertől elhagyott gyönyörű rendben.
Mosolyogsz, fogod a Teremtő kezét,
ő átfogja vállad, ballagtok valami tavaszban.
Boldogok vagytok mind a ketten.
