V. L. Ezékiel újrónafői sétájára indul
Arccal a világnak: nem az idő múlik,
a létezés bora forr déli verőn, és
a múlás vesztő mezeje csak a test.
A festett mûben Isten festetlen szemén
a fény értetlen szavú visszaverődés,
melyre könnyû fátyolként hull le minden est,
mi elborít húsomban élő földeket.
Az üres kontúr – egyszerû szénrajz –
ural élő vörösre árnyékot adó zöldeket.
A mester valamit elfelejtett, vagy
csak kitöltetlenül ott hagyott. Bármilyen is
volt az a kereszt: időm kitöltöm: rajzolok.