A szó kevés, a vonal hallgatás.
A kotta égi tévedés,
mit vergődő madár vés a porba.
A szándék furcsa rajz,
kusza ákombák
mállott újságpapírra vetve,
a zene vizeken elfutó firka,
a parton gyerekisten
pucéran kerget karikát nevetve.
Bedöglött patron a hit,
mégis zengene és szanaszét volna
az egyetlen létezés, a zene.
Mintha az a gyermek
sosem haldokolna.
Mintha futása tetszene.
A törvény tintafoltos, elemi irka,
az a gyermek
bukfencet hány a zöld füvön,
templomába mosollyal ereszt be.
Azután torkunkat vágná át.
Egyenként. Fájjon. Külön-külön.
