Fábián István: FORRADALOM EMBERI CSUKLÓRA, HÚROS HANGSZEREKRE, 1990

Íme, itt. A rímeit vesztett fényben,
ebben a hanyatt fordult forradalomban,
amelynek húsa sötétség, megfogalmazott kétség,
kinek váza a csont.
Uram, játszunk verőfényes éjben,
gyermeki sötétben
gurulnak fölénk arccal napok.
Visznek fölcsiszolt síneken,
szerelmem rázódik kínokon!
Ezzel a zajjal Én hallgatok.
Uram, arcomon kenik szét
nemvolt jövőmnek szégyenét
e pártokká rongyolt senkik,
Uram, arcom sírgödrét megásták.
Azután följelentik.
Mert készül ma tündér egyensúly
mundéros észre vigasznak:
holnap éhesebb, ki éhes,
és gazdag, aki gazdag.
Azután mondom: zászló!
Azután mondom: dőlt elég,
s a szeles jókedv töltelék
pozsgás orra esésben,
vagyok, mint indulat a késben.
Énbennem elámul, mulat
a meginduló mozdulat, mert fáj
nekem lenni egészben,
és nem vagyok rész a részben;
most, Uram, Hóhér, Te Hófehér,
öltsük jelentés nélküli arcunk,
kezdjük el, amit akartunk,
dobjunk a lovak közé gyeplőt,
öltsünk fekete ünneplőt,
és szívünket, az ostoba kereplőt űzzük
ünnepre:
dolgos tökfilkót színpadjaikra:
véres szereplőt!