Fábián István: FALHOZ VERT POHARAK

1.
Selyemszál, pókhálók tartanak
tarthatatlan súlyokat,
fényhuzalt szőnek rovarok, hernyók:
szalad az idő és itt marad.

2.
Ez a sár a mi sarunk marad.
Majd sok év után, ha kél a Nap,
föl nem szólt szavaink, hallgatag
napjaink fejünkre visszahullanak.

3.
Ahogyan fáj a seb a késnek
és féli a kő a zuhanást,
így vagyok része az egésznek.
Nem is akarok semmi mást.

4.
Ahogy a vonal fáj a tollnak,
élni vonaglik rajz és a szó,
a tinták óceánmélyre hatolnak,
de elsimul tenger, hallgat a tó.

5.
Mélyülő tükör a haló vad szeme,
benne arcom taknyos zokogásban,
arcom mögött óriási éggel ég a nyár,
elég minden, mit valaha láttam.

6.
Elég minden múlás előtti pillanat,
lángra kap tarló, útszéli gyom, aszat:
ígéret volt épp elég, annak épp örök.
A pupillára hunyódnak karcolt célkörök.

7.
Fagyott könnycsepp az őszi levélen,
rágyűjti minden dühét a nyár,
sűrűsödik a fény észrevétlen.
Aludna, de lángol már minden határ.

8.
Teleírom a perzselt füzetlap élét,
így adja kedvem és terem.
Rajzolok álmot, mindenfélét:
fehér papírom puszta végtelen.

9.
Mi lenne szebb: a tigrist megölni,
vagy ha arcomra lépnek tigrisek?
A lelkiismeret ócska holmi,
minden szerzetnél dervisebb.

10.
Arcom éjféli patakba merítem,
látom odalent a fönti Holdat.
Így áll végül talpára minden.
Hátamra suttogó füzek hajolnak.

11.
Rajzolok szárnyat a szögnek,
szabadítaná maga magát.
A kőbe vert szögek kiszöknek,
szállanak a széllel szerteszét.

12.
Hull a hó a gyermeki nyárban,
kaszálók csendjében áll a holnap.
A havak a gyökér mélyéig hatolnak,
taposunk már sosem engedő sárban.

13.
Fáj a seb a sebnek,
minden azonos önmagával.
A kő kő. Rávall, ahogy álmodik
az éggel és földre zuhanással.

További bejegyzések